Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-08-15 / 16. szám
évvel ezelőtt, 1812 au- I gusztusában született \f Haraszthy Ágoston, az amerikai—magyar kapcsolatok egyik rendkívül érdekes, ám leginkább csak történészek által ismert alakja. A Bács-Bodrog megyei Futakon, vagyonos nemesi családban látta meg a napvilágot. Jogi tanulmányokat folytatott, amelyek befejezésével a cs. kir. testőrség tagja, majd József nádor magántitkára lett. 1840-ben az Egyesült Államokba utazott, s egyrészt bejárta annak a Mississippiig terjedő földjét, másrészt birtokot vásárolt az akkor még félig betelepült és csak nyolc év múlva állammá szerveződő Wisconsinban. Azonnal hozzákezdett egy új település felépítéséhez, amivel megvetette a ma is álló Sauk City alapjait. 1841 tavaszán innen indult el a Mississippin túlra, ahol három és fél hónapig időzött, javarészt indiánok között. Bő másfél éves amerikai tartózkodás után, 1842 elején visszatért Magyarországra. Megállapodott akkor már kész utinaplójának kiadásáról, eladta birtokait és szüleivel, feleségével, gyermekeivel együtt végérvényesen az Egyesült Államokba költözött. Az első hét esztendőt Wisconsinban töltötte. Nagy vállalkozó kedvvel megáldott, tevékeny ember lévén számtalan dologgal foglalkozott; fűrésztelepet, téglagyárat, malmot létesített, üzletet nyitott, komphajót üzemeltetett, gazdálkodott. 1849-ben — egy váratlan elhatározással — áttelepült Kaliforniába, és itt élt húsz évig. Ezalatt béristállót és mészárszéket nyitott, seriffként szolgált, aranyfinomító üzemet irányított, szőlőt telepített, illetve nemesített, borgazdaságot rendezett be. Amerika-szerte őt tekintik a kaliforniai szőlőkultúra alapítójának. 1868-ban Nicaraguába költözött, ahol ültetvényt vásárolt, s azon fűrésztelepet hozott létre. Egy évvel később — máig tisztázatlan körülmények között — egy krokodiloktól hemzsegő folyóba zuhant, s ott életét vesztette. Haraszthy élete nemcsak mozgalmassága miatt érdemel figyelmet, hanem azért is, mert egy politikai indítékoktól mentes bevándorló története. Mindenféle vonatkozásban mást jelentett, hogy nem emigráns, hanem a szó igazi értelmében vett telepes volt. Egész munkássága második hazája gazdasági fejlődését segítette elő. Szülőföldjére egyetlen kulturális örökséget hagyott, mégpedig 1844- ben megjelent „Utazás Észak-Amerikában” című könyvét. Ennek első része klasszikus értelemben vett útleírás, második része az Egyesült Államok összefoglaló, főként statisztikai ismertetése. A mű legérdekesebb, tudományosan még nem elemzett része az a hetvenöt oldal, ahol Haraszthy leírja az Egyesült Államok középső vidékének néhány indián törzsét (chippewa, wisineoago, sack és fox), személyes tapasztalatai alapján. Ez a részlet rendkívül fontos a magyar néprajz számára, mivel e tudomány hazai történetében ez a legelső, hiteles híradás a földrész őslakóiról. 1841 tavaszán Sauk City-ből (Wisconsin) indult el Haraszthy egy német orvos és egy angol lord társaságában, egy félvér Winnebago indián vezetésével. A kis lovas csapat tizenöt hétig járta a Mississippitől nyugatra eső területet, míg végül Fort Smith-be (Arkansas) érkezett. A ci-R. H. Furman (San Francisco) fotója Haraszthy Ágoston egyetlen hiteles képe (A PORTAGE FREE LIBRARY BOCSÁTOTTÁ RENDELKEZÉSÜNKRE) m SZÜNTELENÜL KOCKkZMTOn vilizáció által még érintetlen, számukra teljesen ismeretlen vidéken nem tudták meghatározni mozgásuk útvonalát, ezért az Haraszthy könyvében sem szerepel. Bizonyos támpontok alapján feltételezzük, hogy a mai Iowa, Kelet-Nebraska és Kansas területén haladtak át. 105 nap alatt kb. 1400 kilométert tettek meg az indiánok földjén. Élményeit és néprajzi megfigyeléseit Haraszthy részletesen leírja könyvében. ízelítőül a winnebago indiánoknál lezajlott békepipa-szertartás tudományos értékű s ugyanakkor humoros epizódját idézzük. „Most az egyik őr főnöke pipájára egy darab parázst tőn, ki is néhányszor bodor füstöt ereszte a pipából, lerázá a parázst, egy nagyot szívott, s az egész füstöt reám mint hozzá legközelebb ülőre, olly erősen fuvá, hogy szemembe, orromba nyomult. Mindjárt köhögni kezdék, szemem könybe borult, s már fel akarék kelni, midőn tolmácsunk reám kiálta: vegyem el a pipát, szívjak egyet belőle, s a füstöt fújjam a mellettem ülőre. Ez nagy kívánság volt ugyan, de meg kellett tennem, mert előttem álltak a fejbőrök s a főnök szavai: »•ha nem viseljük magunkat úgy, mint nemzete szokásai kívánják, életre halálra meg fog vívni velem, s fejbőrömet lefejteni«. Ez, gondolám, mégis rosszabb volna, mint a pipázás, s a pipát nem kevés félelemmel kivevém a főnök kezéből, olly keveset, mint csak lehete, szivék belőle, s a füstöt mellettem ülő társamra bocsátám. Már honomban is elég erős dohányt szívtam, miilyen a kapadohány is, de ez semmi az indiánok dohányneműjéhez képest, melylyet kinikkiniknek hívnak s egy fanem gyökerének héjából készítenek. A csemetegyökér héját ugyanis lefosztják s napon megszárítva porrá törik, és úgy szívják. Erejére nézve hasonló a paprikához s színe is olly verhenyeges sárga. A barátságpipa kézről kézre ment, míg ismét a főnökhöz került, ki mint előbb, egy nagyot szívott, s a füstöt reám bocsátván, a pipát kezembe adá a dohányzás folytatása végett. Én aztán szinte tovább adám, mint előbb, de már alig valék képes ülve maradni, minthogy az egész wigwam forgott velem, s hideg veríték csörgött arczomról; annyit azonban még láthatók, hogy két társam nem kevésbbé szenved, mert a doctor igen gyenge pipás volt, s nem kis aggály fogott el, midőn őt életjel nélkül hátradőlni látám. Azonnal felugrám, és segítségére akarék sietni, de csakhamar észrevevém, hogy magam is igen roszul vagyok s a vezetőre kiélték, vinné a doctort ki a szabadba, hova magam is tántorogva követém. A lord is utánam jőve, de inkább hömpörögve, mint lábon. Kiérvén, a tó szélére tántorgók, s a vízbe vétóm magamat. Ezáltal könnyülést és enyhet érezvén, ismét felmenvén, s tanácsomra társaim is, kik igen roszul valának, példámat követék.” Szerencsére ez volt a legkellemetlenebb esemény az egész út során, amelynek végén joggal állapíthatták meg, hogy „e nép nem olly rettentő s kegyetlen, mint sokan leírják, s köztük akárki biztosabban alhatik, mint nálunk egy gulyástanyán... Lehetetlen tőlük megtagadni azon erényt, miszerint azt, ki iránt hajlandóságot nyertek, nagy gonddal ápolják s minden kívánságát teljesítik; szeretetükre pedig könnyű szert tenni.. Haraszthy ekkor még nem tudhatta, hogy soha többé nem kerül kapcsolatba indiánokkal, akik között emlékezetes napokat töltött és akikről a néprajz számára értékes adatokat vetett papírra. LÉTAY MIKLÓS 21
