Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-08-15 / 16. szám
NYELVÜNK SZÍNEIRŐL Játékos kísérlet családoknak, cserkészeknek Talán emlékszik még az olvasó az én legutóbbi amerikai beszámolómra, amelyet ez évi 3. számában közöltt a Magyar Híreik. S a beszámolónak is arra a részére, amelyben arról vök szó, hogy kinti beszélgetéseinknek, élőadásaimnak központi témája az volt, milyen a magyar nyelv és hogyan tudjuk megtanulni, megőrizni: „Erről beszéltem több cserkészösszejövetelen is, amikor arról volt szó, hogyan tanulja meg s hogyan felejti el az ember az anyanyelvét, meg amikor azt próbálgattuk közösen, ki tud több szót, kifejezést, szólást a helyzetváltoztatásra; melyikkel hogyan tudjuk kifejezni a mozgás sokféle formáit stb.” Igazán szívesen részleteztem volna a most idézett mondat második felét, de a terjedelem határt szabott az elgondolásnak. Szívesen vállalkozom hát rá, hogy az említett fél mondatot kibővítsem, kifejtsem; ha nem is teljes terjedelmében, de legalább vázlatosan: előadásvázlat vagy „óravázlat” formájában. Magyarországi tapasztalataikról, élményeikről vallattam az ifjúságot az Itt—Ott Konferencián. Amikor a tábori kosztról, a kőszegi iskola diákétkeztetéséről beszéltem, őszintén megmondták, hogy néha unalmas, egyhangú volt a kaja, másoknak viszont tetszett a kaja, amiből az is kiderült, hogy némi jártasságot szereztek a mai magyar fiatalság nyelvhasználatában is. De azért azt is tudták, hogy nem mindenki kajál és nem mindig kajálunk. Az is megtörténik, hogy egyszerűen — eszünk. Van olyan is persze, aki komótosan falatozik, a másik étvágytalanul, kelletlenül nyámmog, a mohó meg habzsol, a telhetetlen meg tömi magát, szinte zabái. Egyszóval: nem mindegy, hogyan eszünk. És azt se szabad elfelejteni, hogy az étkezéssel kapcsolatos kifejezések legtöbbjének sajátos hangulata is van. Az egyik tréfás, mint a burkol, tömi magát, eteti a majmot, a másik hivatalos, például a fogyaszt, a táplálkozik, vagy éppenséggel ünnepélyes, mint az étkezik. Eszembe jutott beszélgetés közben egy irodalmi példa. Ábel, ez a kedves székely fiú, akit Tamási Áron nagyszerű regényéből ismertem meg (Ábel a rengetegben) szellemesen játszik, tréfálkozik édesapjával. Az apa egy nyulat hozott az erdőből, s eldugta a kút mellé: mit szól hozzá Ábel, ha megtalálja. Ábel meg is leli a nyulat, s mondja is „csodálkozó” apjának, hogy az ógiek útmutatása szerint egy nyúlra bukkant. De meg szabad-e enni a csodás jelek között érkezett állatot? — aggodalmaskodik az apa. A nagy gondot az ügyes Ábel oldja meg: nem esszük meg a nyulat, hanem magunkhoz vesszük. A kettő nem mindegy, világosítja fel apját. „Mert példának okáért a puliszkát megeszi az ember, de teszem fel, a szent ostyát magához veszi.” T anulságos és egyben szórakoztató vizsgálódásra a későbbi találkozások, beszélgetések alkalmával is sor került. De az étkezés témaköre inkább csak bevezetésül, azt is mondhatnám: étvágycsinálóul szolgált. Mert jóval alkalmasabb kifejezéskor is kínálkozott ismereteink próbára tételére, szókincsünk gazdagságának, színeinek árnyalatainak bemutatására: a megy ige és gazdag rokonsága, amelyről vagy harminc évvel ezelőtt egy kiváló tanár és kutató kollégánk, Balassa László hatalmas tanulmányt is írt. „Megy, fut, rohan a száműzött” — idézték a régi stilisztikák a fokozás példájára Tárkányi Béla Coriolan című versének egyik sorát. i(Ki ismeri ma már ezt a költőt? Pedig valamikor gyakran szavalták hazafias és vallásos verseit.) Valóban jó példa ez a fokozás bemutatására: a haladás menetének gyorsulását, lendületének erősödését mindenki számára világossá, egyértelművé teszik ezek a szavak, pontosabban: ezek sora, egymásutánja. De feltehetjük — esetenként fel is tettem — a kérdést: hol helyezkedik el ebben a sorban például a siet, a szalad; vajon áki vágtat, száguld, repül, az gyorsabban halad-e, mint aki rohan? És miben különbözik ezektől az, aki lohol? A löholó is gyorsan halad, de a mozgás a serény lábváltás mellett még valamit csinál: liheg, zihál, gyorsan és szinte fuldokolva lélegzik. Halad, előre megy az is, aki ballag, baktat, bandukol, csak lassan, kényelmesen, talán elgondolkozva, fejét lehorgaszt va ... Vidám vagy szomorú? Inkább az utóbbi. De erről lehet vitázni... Arról azonban már aligha^ hogy aki vánszorog, az jól érzi-e magát vagy sem, egészséges-e vagy beteg. Nyilván valami baja van. Azt is megkérdezhetjük, mi jellemző a cammogó és a csoszogó emberre. Az utóbbit valószínűleg többen eltalálják. Azt valószínűleg mindenki tudja, hogyan megy az, aki sántikál, biceg, esetleg csúnyán kacsázik. D e nem áll mindenki biztosan a lábán. Van, aki tántorog, a másik támolyog, botorkál, botladozik, csetlik-botlik ... Lehet kísérletezni, hogy ezek hallatán kinek milyen mozgású, korú — sőt: lelki állapotú — ember jelenik meg a tudatában. Van témakörünknek egy igen gazdag csoporja, amelynek tagjaira ez a legjellemzőbb, ahgy céltalanul végzett mozgást, helyzetváltoztatást fejeznék ki. íme néhány, betűrendben felsorolva: andalog, bolyog, bolyong, csatangol, csavarog, császkál, cselleng, flangál, kóricál, kószál, kujtorog, lézeng, lófrál, lötyög, lődörög, mászkál, ődöng, őgyeleg, sétafikái, tekereg, teng-leng, ténfereg stb. A most felsoroltakra — és még sok társukra — az a legjellemzőbb, hogy többségüknek rosszalló hangulata, színezete van. Aki lófrál, csavarog, tekereg, az nemcsak céltalanul, hanem dologtanul is j árkel a világban, s a dologtalanság — tudjuk — sokféle bűnnek a forrása. Áz elsoroltak egyikét-másikát saját magára nézve nem is mondja az ember, csak másokra; rosszabb esetben meg mások mondják róla, megrovásképpen, rossz szándékot feltételezve. Az ember azt gondolja: na most sétálok, bolyongok egyet kedvemre; más meg ázt mondja rá: de ráér ez, csak lődörög, cselleng. Benéz az ember egy szép kertbe, milyen virágjaik vannak; a gyanakvó, tolvajt szimatoló háziak meg azt gondolják, ugyan, mit seltenkedik, miért ólálkodik itt ez az idegen. És ha valóban oda megy, ahova nem hívják, ahol nem szívesen látott vendég, akkor bizony hamarosan szedheti a sátorfáját, lehetőleg észrevétlenül elsompolyog, elsomfordál, gyorsan, feltűnésit nem keltve elszelel vagy az ottmaradók villogó tekintetétől kísérve szégyenszemre elkotródik, eltakarodik, szedi (elhordja) az irháját. Arra is van persze példa az életben, hogy az ember már alig várja, hogy megszabaduljon valahonnan. ATem kell hogy kinézzék, menne már magától is, csak az alkalmat várja, hogy kereket oldjon, megléphessen, olajra léphessen, elillanhasson; nem búcsúzik, csak a kapufélfának mond búcsút. A háziák — ilyen esetben — nem tartják helyesnek a gyors, búcsúzás nélküli távozást. Azt se mondta, befellegzett — mondják róla megrovóan. (Valamit kell ugyanis a gyors távozás okául mondani; azt például, hogy eső lesz, befellegzett, menni kell.) Mindent elmondtunk? Szó sincs róla! A témakörünkhöz tartozó igék, kifejezések jelentős részéről még nem szólítunk. Nem beszéltünk még az igekötőkről se, amelyek pontosan meg tudják határozni a mozgás, a helyzetváltoztatás irányát: átlép, belép, ellép, fellép, kilép, lelép, visszalép stb. stb. Említhetnénk ilyen szavakat is, mint beront, bekukkant, amelyeknek igekötő nélküli formája egyáltalán nem jelent helyzetváltoztatásit. Igen tanulságos és szórakoztató Tenne a témakörünkbe tartozó szólások, szóláshasonlatok, közmondások összeszedése is. Bekukkant, mint Bolond Istók Debrecenbe; Szégyen a futás, de hasznos; Ne fuss olyan szekér után, amelyik nem vesz föl; Jár-kel, mint az Orbán lelke stib. A jár-kel, jön-megy, lót-fut és még néhány mozgást, helyzetváltoztatást jelentő ikerszó is nagyon megérdemelné figyelmünket. A jön-megy talán nem okoz gondot, de mi a lót-fut igében az a lót? Bizony egy napjainkra (vagy inkább századainkra) már elhalt régi szó, amely csiak ebben a kifejezésben maradt fenn. Mi az a rejtélyes táblából, meg a nyelvjárási gyüszmékel? S a jár-kel szó második fele mit jelenít, jelentett eredetileg? Tudják, hogy a kenyértészta megkel, a tojásból kikel a csirke; van valami köze ezekhez a jár-kel ige második részének? Igen, van! Nagy ez a rokonság. Beletartozik az átkel (a vízen), felkel (az ágyból), felkelés (fellázadás), kel a nap, jól kel (fogy) az áru, bírókra kel, hadra kel, szárnyra kel, útra kel, versenyre kel stb. Mindez azt mutatja, hogy a kel ige régen nagyjából azt jelentette: megy. Emlékszem, gyerekkoromban azt szokták mondani az idősebbek, ha a helyükre ültem: kelj innen! Azaz: menj innen! D e rokona ennék a kel igének a költözik ige, a daganat jelentésű kelés, kelevény főnév, sőt — a költő is. Egyszóval: volna még mit beszélnünk nyelvünkről, a rókon értelmű szavakról, s ezeknek is erről a szűkebb csoportjáról. De úgy gondolom, az eddigiekből is kiderült, milyen változatos, színes, gazdag a mi nyelvünk; érdemes megismerni, mert ennek ismeretével az élet, a valóság, az emberi lélek sokszínűsége is megmutatkozik előttünk, s jobban, pontosabban tudjuk másokkal is közölni véleményünket, gondolatainkat. Különösen ajánlom ezt a mostani gondolatsort, próbakirándulást az anyanyelvi konferencia védnökségi ülésére érkező barátaimnak: vigyék magukkal ezt a játékos kísérletet, próbálják ki ők is a maguk körében; családi közösségben, cserkész-összejövetélen, hétvégi iskolákban ; gazdagítsák, tökéletesítsék, egészítsék ki; keressenek a témához költői idézeteket klasszikusaink műveiből; írják meg észrevételeiket, sikereiket és gondjaikat egyaránt. Hogy gondolataik, ötleteik, tapasztalataik révén mások is gazdagodhassanak. LÖRINCZE LAJOS 13
