Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-07-11 / 14. szám

lábukat és többnyire mozdulatlanul tűrik az előzetes „pedikűrözést” és a patkó felszögezését. „És mondd, apu, nem fáj ez a pacinak?” — kérdi egy ránézvést városi kisfiú.

„Nem, nem fáj, örülhet ló és gazdája, ha értő kovács veri fel a patkót.”

Bizony elmúltak már azok az idők, amikor minden kis falunak volt „helység kalapácsa”, amikor falvanként akár több kovácsműhely is várta az akkori idők szinte egyetlen „mezőgazdasági gépét”, a lovat. Azután jöttek az igazi gépek, a négylábú segítőtársak megfogyatkoztak, akárcsak a kovácsműhelyek. Nemegyszer 10-15 kilométert kell szekerezni, utazni lónak is és gazdájának, hogy új patkót kapjon. Talán ezt a hiányt hivatott pótolni ez a hírverésnek sem utolsó kovácsverseny. Biztató, hogy az idős tapasztalt mesterek mellett — ugyanis párban dolgoznak a versenyzők — fiatalok a segítőtársak. Van ki a fiával együtt versenyez, de Pista bácsi a lovas berkekben közismert kovács unokájával jelentkezett. Legnagyobb

sajnálatára egy generáció kimaradt, de most már nyugodtan készül nyugdíjba — hetvenkét évesen! — biztosított az utánpótlás.

A verseny végéhez közeledik, sokakról már lekerült a facsaró vizessé ázott számozott ing, a sapkák a nagykalapács nyelén pihennek. A fotóriporter nem várhatja meg a zsűri végső ítéletét, futni kell az anyaggal Pestre. Még egy utolsó pillantás az elégedett arcokra, amelyek alapján nem lehet megítélni, Gyónra, Dabasra vagy Lakitelekre kerül-e a trófea, de egy biztos: bárki is lesz az első, a nyertes a magyar lótenyésztés és egy régi mesterség újjászületése lesz.

Táskába kerül a fényképezőgép, a Hasselblad helyett már a volánt markolja kezem, és egyszerre csak, ahogy a filmes szleng mondja „überblendel”, „átúszik” a kép... Szilsárkány. 1971 márciusát írjuk. A régi, málló vakolatú, de kopottságában is kedves kovácsműhely előtt állunk. Mellettem teodolit, azaz szintező áll, a geodéták felmérik a szétbontásra ítélt népi műemlék épületet, hogy azt Szentendrén, a Szabadtéri

Néprajzi Múzeumban állítsák fel újra. Az ajtóban fáradt-öregen áll az utolsó szilsárkányi kovács. Ismét változik a kép, 1982 októbere. A szentendrei Skanzen új egységgel gazdagodik. Cseng-bong a harang a jánossomorjai harangláb tornyában, a Kisalföld tájegységének főutcája faketéllik a látogatóktól.

A kopott, de még élő régi házra és azóta halott gazdájára gondolok, és igazán nem tudok gyönyörködni a mesterien restaurált, de mégiscsak múzeumi tárgyban. De íme, kovácsszén füstjét érzem, ismerős hangok, zörejek jönnek a homályos műhelyből. Fehéren izzik a vas, és a fiatal dunabogdányi kovácsmester keze nyomán formálódik a patkóív, dohog a fújtató, száll a szikra, pattog a pöröly.

Kép és szöveg: FÉNYES TAMAS

25