Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-07-11 / 14. szám
Ai édesapa még K. u. K-uniformisban. Olasi mestereknél tanult, keresett freskó- és üvegfestő volt, dolgozott a budapesti Parlament épületében, a bécsi Schönbrunnban s még sió mos kostái/, palota dekái olásán Egf 90 éves kép: A. M- Harley, kalopkáfan nemietisiin siologgol. még mogya' fényképésmel ALEXANDER M. HARLEY Énekelni csak mosolyogva szabad Egy első világháborús felvétel 1919-bol (Prescott, Arizona) Az amerikai hadsereg itteni kórházában, 3500 beteget ápoltak. A tábori kórháznak hetilapja is volt, ennek munkatársai láthatók a képen. Mr. Harley (balról az első), a hírszerkesztésért és a terjesztésért volt felelős. Emellett egy kis zenekart is szervezett, amelyben 6 mago hegedűn játszott A Kerepesi úton laktunk. Még ma is megvan az a ház... A Szűcs-patika háza. Ott volt apám házmester. Meg festőként is dolgozott, a Parlament építésén is ... Akkor még lóvonat járt a Kerepesi úton! Három krajcárért lehetett kint állni a peronon. Egyszer egy ember laterna magicát hozott a tornaterembe! Azt a csudát sohasem felejtem el. Pedig de régen is volt! 1903-ban jöttünk át Amerikába. Kilencéves voltam. Igen, a kilencvenharmadikban vagyok. £s szorítson csak kezet velem! Na, mit szól hozzá? Ma is minden reggel tornázom. Apám sokat mérgelődött, hogy nem tanultam valami rendes szakmát. Miért ne lehetnék én asztalos, lakatos vagy festő, ahogy ő? Nem akartam festeni. Én zenélni akartam! Arra pedig apám nem adott egy fillért se. Hat évig jártam este tanulni és dolgoztam mindenfélét, abból fizettem a hegedűórákat. Az első háborúban San Diegoban voltam katona. Kórházban dolgoztam. És minden vasárnap segítettem a papnak. A háború után aztán ő segített. Kaptam egy ösztöndíjat, négy évig jártam a chicagói egyetemre. Karmester lettem, megszereztem a B. A. fokozatot. Iskolákban tanítottam, vezényeltem rezesbandát, zenekart, kórust. Mai napig van egy vonósegyüttesem. Temlomokban, kórházakban játszunk. Mindig ingyen, szeretetből. A gyerekeknek is pélJ dát akarok mutatni ezzel, hogy valamit majd ők is adjanak vissza abból a sok jóból, amit kapnak ... Frances, a feleségem is muzsikus, nagyon érdeklődik a magyar népdalok iránt — én fordítom le neki a szövegeket —, egy szép dolgozatot is írt a mi népdalainkról, amivel nagy sikert aratott az egyetemen. Főzni is tud „magyarul”, szerencsére megtanult az anyámtól. Itt, Pesten ünnepeltük az ötvenedik házassági évfordulónkat. Elmentünk a Hernád utcába is, abba az iskolába, ahol ötödik osztályos koromig jártam. Látni akartam az énekórát. Szépen énekeltek a gyerekek, nagyon szépen. Nekik is azt mondtam, amit mindig, ha gyerekek között vagyok: hogy énekelni csak mosolyogva szabad. És még valamit: hogy soha ne legyetek mérgesek, mert ha mérgesek vagytok, az nektek rosszabb, mint másoknak. Nagyot kacagtak, amikor búcsúzóul jobbról-balról megcsókoltam a tanárnőjüket...
