Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-06-27 / 13. szám
kor, s a tervező úgy formálta a megmaradt főfalaikhoz a művelődési központot, hogy az kívülről is — hajóorrszerű élben összefutó falaival, kajütablakszerű kerek szemeivel, az épületszámyafcat összekötő korlátos hídjaival — és belülről is vízi járműre emlékeztessen. Hogy szép-e ez a hajó? A „parancsnoki híd”, azaz mit is beszélek!, az előcsarnok és egyben információs központ valóban mutatós. Láthatóan jól érzik itt magukat a sakkozók, ia videoprogramot néző felnőttek és gyermekek is. De az idei kemény télben, bizony a tervező sem találhatott könynyen választ a felmerülő kérdésekre: miért nyitottak a folyosók? Miért kell felöltöznie, kabátot, sapkát, sálat húznia annak, akinek — mondjuk — a kerámia szakkörből ki kell egy pillanatra mennie, mert a WC-k a nyitott folyosók végén találhatók? Miért nem gondolt a rajzasztal mellett arra, hogy a művelődési háznak raktárra is szüksége lenne. A lényeg azonban mégsem ez. Lehet egy ilyen épület jobban tervezett, kivül-belül csinosabb, de mit sem ér, ha kong az ürességtől. Nem egy ilyen művelődési intézményről (régebbi elnevezéssel élve: kultúrházról) tudok. Ez a ház azonban a nyáron is jól működik. A péntek esti diszkóra eladnak legkevesebb hét-nyolcszáz jegyet, a vasárnaponként megrendezett „Randevú idősebbeknek” is vonzza a látogatókat. Az igazán nagy „felfedezés” mégiscsak az volt, hogy a kerületben élő 12 ezer általános iskolai tanulóról kellene a vakációban valahogyan gondoskodni. így hát az őkedvükért (és javukra!) a művelődési központ foglalkozásokat szervezett, és ezek jelentős részét „kitelepítette” a szabad ég alá. Délelőtt például a kerámiaműhelyben dolgoztak a gyerekek, aztán megebédeltek a szomszédos étteremben, majd elindultak — tanári felügyelettel, természetesen — ia közeli Tungsram-strandra, úszásoktatásra. A Váchoz nem messzi Katalin-pusztán nyári tábort nyitott a művelődési központ, ahol a gyerekek sátrakban laktak, napi négyszeri étkezésben részesültek, s ami a fő: lovagolni tanultak, sportversenyeken, szellemi vetélkedőkön vettek részt, népdalokat tanultak, saját készítésű „színdarabokat” adtak elő. És egy ilyen tíznapos táborozás — a fci- és beszállítással együtt — 1300 forintba került ! Ha már pénzről esett szó, talán nem érdektelen, hogy ez az intézmény évi 21 millió forintos költségvetéssel dolgozik. Ennek több, mint a felét, 11 milliót önmagának kell „megtermelnie”. Az írás elején már céloztam irá: a művelődési központ több — összesen négy — részlegből áll. Közülük a legpatinásabb, a Venetiáner utcai Újpesti Munkástovábbképző Központ hozza a legtöbbet a konyhára, hegesztő, targoncavezető, kazánfűtő és egyéb tanfolyamaival. Horváth Emil igazgató szerint legalább évi ötmilliót. Az új épület földszintjén megnyílt üzletek bérleti díjaiból is befolyik vagy kétmillió. (De ettől függetlenül is kiváló ötlet volt a művelődési központban könyvesboltot, játék- és gyermökruha-kereskedést nyitni!) A többi négymillió bálokból, a diszkóból, egyéb tanfolyamokból 'kerül a kalapba. Tízmilliót pedig a kerületi tanács ad, illetve csak kilencet kellett tavaly adnia, mert a központ pénztárába a 11 helyet 12 millió folyt be. — Ez egyébként nekünk is jól jött — teszi hozzá Szakáll Judit igazgatóhelyettes —, mert a terven felüli bevételnek legalább 30 százalékát feloszthatjuk dolgozóink között. Hogy a harmincon felül mennyit, az attól függ, hogyan látja el az intézmény legfontosabb művelődési teendőit, száknyelven: alaptevékenységét. Az ehhez tartozó programok ugyanis többnyire nem nyereségesek, sőt. .. — Ilyenek az irodalmi estek, a hangversenyek, a mesejátékok — sorolja az igazgatóhelyettes a dotált rendezvényeket, amelyeknél a látogató a szó szoros értelmében ajándékba kapja a jegy árának felét, kétharmadát. — Vannak aztán teljesen ingyenes foglalkozások is szép számmal — folytatja. — Díjtalan a belépés a művészeti csoportökba. A gyerekek sem fizetnek a naponta kettőtől ötig tartó képzőművészeti foglalkozásokért. Egész nyáron át ingyenes volt a kerámia és a számítógépes kör, a karácsonyi szünet idejére pedig még az ötforintos belépőt is eltöröltük az úgynevezett Hancúrvárba. És ingyenes, természetesen, a nyugdíjas klub is. Szervez egy sereg tanfolyamot a művelődési központ, amelyek éppen kifizetik önmagukat. Nyereségesek ezzel szemben — helyesen — a szabás-varrás vagy a dzsesszbalett kurzusok. Amíg az életvitellel és a személyiségfejlesztéssel kapcsolatos tanácsadás, tanfolyam, klub ingyenes, addig a túltáplálkozást csökkenteni vagy megszüntetni hivatott foglalkozások már pénzbe kerülnék, és nem is kevésbe. Akadnak azért határesetek is. Itt van például a szabás-varrás tanfolyam. Ez három évfolyamos és évente 2200 forintba kerül. Sok ez vagy kevés? — Igazán nem sók — állítja egy nyugdíjas jogásznő. — Mi most másodévesek vagyunk, de ha valami varrni való akad a családban, már magunk is megcsináljuk. És ha meggondolja: manapság egy varrónő nyolcszáz forintot is elkér egy ruhafazonért! Valóban, ha Talabér Antalné, a csoport oktatója nem mondaná, iákkor is látnám: a 12 tagú társaságból mindenki segítség nélkül szerkeszti a szabásmintákat, 'biztos kézzel dolgozik. De azért... Egy nyugdíjasnak vagy egy háromgyermekes anyánák nem kevés az az évi 2200, azaz havi 300 forint! A délutáni tanfolyamdkra pedig leginkább ők járnak, a nyugdíjasok és a kismamák, és ugyancsak őket várják a nemrégiben meghirdetett délelőtti kurzusokra is. — Vajon nem lehetne az ő számukra jóval kedvezményesebb tandíjat megállapítani? — kérdem az igazgatóhelyettest. — Vagy itt van a korrepetáló kör: a gyengébb tanulóknak szervezték, és egy-egy 45 perces óra 50 forintba kerül. — Ami igazán nem sok! — vág közbe az igazgatóhelyettes. — Egy tanár egy különóráért ennek a háromszorosát is elkéri! — igaz. Csakhogy általában éppen annak a gyermeke szarul korrepetálásra, aki, még ha sókat keres is, akkor sem áldoz egy órára félszáz forintot. Egyszerűen azért nem, mert ő maga nem értékeli valami sokra a tudást, meg a hozzá vezető utat, a tanulást sem. És sok az a havi 150 forint is — holott voltaképpen nem nagy pénz —, amit a mozgássérült és gerincferdülésben szenvedő gyermekek gyógytornájáért kémek. Ezeken elvitatkozgatunk egy ideig. Az igazgatóhelyettes azzal érvel, hogy azt a 11 milliót valahogyan-valahonnan elő kell teremteniük. És korántsem bizonyos, hogy minden esztendő olyan jól üt be, mint a tavalyi. Az is kérdés, meddig bírja, meddig adja a kerület a kilenc-tízmilliós támogatást. Én elleniben azt bizonygatom, hogy egy ilyen intézménynek — különösen Újpesten, e nagy munkáskerületben! — feltétlenül tekintetbe kell vennie a szociálpolitikai szempontokat. Már csak azért is, mert ennek a „hajónak” kiváló a kapitánya, a tisztikara, a legénysége. Ez a „hajó” egy kicsinnyel több terhelést is elbírna!' GARAMI LÁSZLÓ 4. Korongozni jó! A kerámiamühely is. csatlakozik vasárnaponként a Hancúrvárhoz. A cél: a kézügyesség, a fantázia fejlesztése - ahogyan ezt Vágási Mónika keramikus a foglalkozás vezetője meghatározta 5. Újpest Galéria A kiállítóterem része a. művelődési központnak, s időszakos tárlatokat rendeznek benne. Amikor képünk készült éppen Mata Attilái Derkovits-ösztöndijas szobrászművész faszobrait láthattuk. Oeim Pál: Munkácsy-dijas festőművészt, majd Kéri. Ádám festőművészt mu> tatták be 6. Szabás-varrás Talabér Antalnénak összesen 107 tanítványa van. A tanítványok közül a legfiatalabb 12, a legidősebb 70 esztendős A SZERZŐ FELVÉTELEI’ 13
