Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-06-27 / 13. szám
a nagyvilágban I. rint legfiatalabb az 1945-ben született és húszéves kora óta az NSZK-ban élő Wittinger Róbert. ö az „Üj zene” néven ismert irányzat egyik képviselője. A hajdan kivándorolt magyarok között találjuk a reformkor zenei vezéralakjának, Bartay Andrásnak a nevét. Máig maradandó tette az, hogy ő írta ki a Szózat és a Himnusz megzenésítésére a pályázatot. Hangszerben alkotott viszont maradandót a kecskeméti születésű Moór Emánuel: a Pleyel-Moór zongora néven ismert két klaviatúrás, ötpedálos hangszert Angliában konstruálta, de 1928-ban egy hangversenyen bemutatta a pesti közönségnek is. A vizsgálódásunk körébe bevonhatók pontos számának meghatározása azért bizonytalan, mert nehéz eldönteni: magyar származásúnak tekinthetjük-e például az 1892-ben Budapesten született Fritz Klein zeneszerzőt? És Kálmán Imre Charles nevű fiát, Dohnányi Ernő unokáját: Christoph von Dohnányit? Vajon milyen nemzetiségűnek tartotta magát a kolozsvári születésű Katona Julius, aki kizárólag német operaházakban énekelt, vagy a zongoraművészből lett diplomata: Szidon Roberto, aki 1941-ben Porto Allegrében látta meg a napvilágot? Neve és adatai alapján aligha gondolnánk magyar eredetre, ha a lexikon nem állítaná ezt határozottan. Honfitársa, vagy inkább polgártársa: Komlós Pablo nevén inkább megakad a szem. ö Budapesten született, Kodály és Weiner tanítványa volt, majd Abrahám Pál zeneszerző 1939-ben vándorolt ki Brazíliába, ahol többek között a Porto Allegre-i szimfonikus zenekar vezető karmestere lett. És még egy dél-amerikai érdekesség: néhány éve az uruguayi nagykövetségtől felkeresték az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárának vezetőjét, Vavrinecz Veronikát azzal a kéréssel, hogy szeretnének többet tudni a magyar származású Debali Vincentről. Ö írta ugyanis 1845-ben Uruguay nemzeti himnuszát. (Egy spanyol lexikon szerint Francisco a keresztneve, Magyarországon született és tanult, majd Itálián át érkezett Montevideóba, ahol színidirektor lett és az elnök katonazenekarának vezetője.) Nem kevésbé regényes egy nemrégiben itthon járt zongoraművész rövid életrajza sem. Fenyő Gusztáv Uruguayban született és nevelkedett, 1970-től ausztrál állampolgár és ma a Skót Királyi Zeneakadémia tanára. Kifogástalan magyar kiejtésén joggal csodálkozhatott a riporter, de egyszerű a magyarázat: „Nagymama nem tanult meg jól spanyolul, ezért apám kívánságára magyarul beszélt velem. Szókincsemet később Pesten tökéletesítettem, amikor 1971 és 75 között Kadosa Pál és Kocsis Zoltán tanítványa voltam a Zeneakadémián. Sok városban éltem, de a legotthonosabban akkor érzem magam, ha a VIH. kerületben leülök egy padra azon a téren, ahol dédanyám üzlete volt és apám lakása.” Christoph von Dohnányi karmester Fenyő Gusztáv a skóciai zeneakadémián is a közép-európai zenei tradíciókat ápolja, azt állítja: neki csak ehhez van köze. Dédnagybátyja Joachim József hegedűművész volt. Az a Joachim, aki 1853-ban egy hamburgi hangversenyen felfigyelt a világjáró hegedűművész, Reményi Ede zongorakísérőjére: Brahmsra, s úgy érezte, el kell vinnie Weimarba bemutatni Liszt Ferencnek. (Egyetlen zenetörténeti epizódban három magyar szereplő plusz Brahms, a magyar táncok szerzője!) Ahogy ők a múlt században haza-hazajártak, úgy térnek viszsza a mai hírességek is mind gyakrabban. Vásáry Tamás, Angliában élő zongoraművészünk már sokadszor koncertezett itthon, amikor felidézte az első hazatérés emlékét. „1956-ban mentem el, mint sokan mások. Talán azzal a különbséggel, hogy én szívesen maradtam volna, hiszen Tóth Aladár az Operaházba hívott korrepetitornak, és én eredetileg karmester akartam lenni. De végül is engedtem szüleim kívánságának és elmentünk. Kint zongoraművészként teremtettem egzisztenciát, és csak jóval később lett alkalmam dirigensként is bemutatkozni. Attól kezdve, hogy elhagytuk Magyarországot, hetenként két-háromszor azt álmodtam, hogy szülővárosomban, Debrecenben vagyok, s ott állok szemben a nagytemplommal. 1972-ben jöhettem haza először. Pestet elSándor György zongoraművész I UTAK ÉS SORSOK kerülve, egyenesen Debrecennek vettem az irányt, de a város határánál feleségemet ültettem a volánhoz, becsuktam a szemem, és kértem, hogy csak akkor szóljon, amikor már ott vagyunk a nagytemplommal szemben. Azóta többször jártam itthon, de továbbra is gyakran álmodom Debrecenről. Szüleim közben hazaköltöztek. Hogy én miért nem? Ügy éreztem, nem lenne illő külföldön befutott művészként elvenni a teret a hazai tehetséges fiataloktól.” Jóllehet korábban leszögeztük, hogy a sikeres művészek — bármely nemzet fiaira érvényes ez — gyakran élnek szülőföldjüktől távol, azért a magyarok pályarajzán lehetetlen nem észrevenni a történelem lenyomatát is. Hogy Reményi Ede az 1848— 49-es szabadságharc után ment emigrációba; hogy Sándor György zongoraművész 1939-ben a fasizmus elől vándorolt ki Amerikába; hogy az 1948-ban holland állampolgárrá lett Frid Géza zeneszerző, zongoraművész 1971-ben, hatvan év távoliét után látta viszont szülővárosát, Máramarosszigetet, de ehhez más vízumra volt szüksége, mint magyarországi turnéjához; s hogy Vásáry Tamás 16 évig álmodott Svájcban és Londonban a debreceni nagytemplomról — ez nemcsak egyéni sors, de egy nemzet történelme is. CSERVENKA JUDIT (Folytatás a következő számban Mesterek és tanítványok címmel.) Viviane Gömöri zongoraművész 11
