Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-01-24 / 2. szám

RANDE JENO

EURÓPAI KULTÚRA

Lehet, hogy túlságosan optimista vagyok, amikor úgy érzem, hogy visszatérni látszik az az idő, amikor mi, európaiak, tartozzunk bár különféle társadalmi rendszerekhez, beszéljünk bár különböző nyelveket, higgyünk vagy éppen ne higgyünk különböző istenekben, könnyen megértjük egymást. Mert azon az európai kultúrán nevelkedtünk, mely a görög és a római kultúrában gyökerezik, mert lehet, hogy nem tanultunk meg jól az iskolában németül, de olvastuk Goethét és Schillert, vagy angolul, de van fogalmunk Shakespeare-ről, és esetleg idézni tudunk Byron vagy Shelley verseiből, a francia nyelvórákon megismerkedhettünk Voltaireral és Victor Hugóval, s ha alkalmunk volt tanulni olaszul, fordíthattuk Dante Divina Commediáját, s a Promessi sposi-t Manzonitól. És még sorolhatnánk sok-sok írót, költőt, szobrászt, festőt és tudóst, akik számunkra mind európaiak vagy európaiak is. Részesei, illetőleg megteremtői, alkotói, formálói annak a kultúrának, amit magunkénak érzünk a nemzeti kultúrán túlmenően, általánosnak, európainak. Ilyen európai volt, hogy csak egy példát mondjak, Liszt Ferenc —, most azonban emlékeztünk halálának századik évfordulójára —, akit ugyan nem hét város vall magáénak, mint Homéroszt, csupán csak három ország, Ausztria, ahol tanult, s amelynek nyelvét, a németet anyaryelvként beszélte, Franciaország, ahol első nagy sikereit aratta, s amelynek nyelvét megtanulta és szívesen használta, s Magyarország, nemcsak azért, mert ott született, s dalait rapszódiákba öntötte, hanem elsősorban azért, mert Liszt mindig magyarnak vallotta magát, bár a magyar nyelvet nem beszélte.

S ha efogadjuk, mondjuk, Liszt példáján, hogy az európai kultúrában, legalábbis bizonyos szakaszokban, a nemzeti nem szorította háttérbe az általánost, valóban örömmel üdvözölhető, hogy a Veneto Tartomány e kitűnő kezdeményezésen, az „Európai Népek és Régiók Napjai”-n belül vizsgáljuk az európai kultúra hatását a világ más részeire.

M... az amerikai kultúra a külföldi örökség és az amerikai környezet kölcsönhatásából fakad.

A világnak abba a részébe, amellyel foglalkozni kívánok, azt a kultúrát exportálták elsősorban, amiről bevezetőben szóltam. A világnak az a része, jól ismert történelmi okokból, nem a kulturális felemelkedést tartotta elsődlegesnek, s a „kultúra” szó Amerikában valahogy másként is cseng, mint hasonmásai sok más nyelven, legalábbis ha hinni lehet Philip H. Coombsnak, aki „A külpolitika negyedik dimenziója” című könyvében ezt írta: „Sajnálatos, de tény, hogy társadalmunkban ez a kitűnő szó, „kultúra” egyes körökben önmaga legnagyobb ellensége,

A cikk rövidített változata annak az előadásnak, amely 1986 őszén Velencében hangzott el az „Európai Népek és Régiók Napja” című rendezvényen.

amint azt bárki igazolhatja, aki valaha is hozzájárulást kért .kulturális célokra’ egy kongresszusi költségvetési bizottságtól.” Egyébként a szerző azzal vigasztalódik, hogy ilyen gondjaik a briteknek is vannak. A londoni Times 1934-ben gratulált a British Council megalapítóinak, amiért elkerülték az intézmény nevében a „kultúra” (culture) szót, mert az, mint a Times megjegyezte, „bárdolatlanul és félénken hangzik egy angol szájából”. (Philip H. Coombs: The Fourth Dimension of Foreign Policy: Educational and Cultural Affairs, Harper and Row. Publishers New York and Evasion.) Vagy fogadjuk el Henry A. Pochmann kompromisszumos megfogalmazását: „Abból indulunk ki, hogy az amerikai kultúra (vagy civilizáció, ha ez a megfogalmazás jobban tetszik) az idegen befolyás és a helyi adottságok — a külföldi örökség és az amerikai környezet — kölcsönhatásából vagy kapcsolatából fakad.” (Henry A. Pochmann: The Migration of Ideas, Immigration and American History, University of Minnesota Press, Minneapolis, 1962.)

A bevándorlás klasszikusnak tekinthető csaknem másfél évszázadában jórészt döntő, de legalábbis túlnyomó volt az európai bevándorlók száma. Az amerikai civilizáció kialakulásához tehát igen nagy, bizonyára nem túlzás, ha azt mondjuk, döntő mértékben járult hozzá az az európai kultúra, melynek hordozói voltak a bevándorlók milliói. A kultúrát itt az emberi kultúra legtágabb értelmében veszem, tehát idesorolom a nyelveket, az eszméket, a vallásokat, a szokásokat, a jogszabályokat, az intézményeket, a technikát, a szakmai jártasságot, a műalkotásokat stb.

háttérbe szorított Európából átplántált feudális szokásokat. 9 9

Ezek a tényezők formálták az amerikai civilizációt, abban az értelemben használva ezt a fogalmat, hogy a civilizáció egy csoport, egy társadalom vagy az egész emberiség örökségének összessége, beleértve annak időbeli továbbfejlesztését. S hogy olyanná formálódott, amilyen lett, példamutató eredményeivel s kevésbé példamutató ellentmondásaival együtt, abban jelentős szerepe van annak a viszonylag rövid, de meghatározó történelmi korszaknak, mely — visszatérve az előbbi megfogalmazáshoz — biztosította az örökség időbeli továbbfejlesztését. A Függetlenségi Háború elvágta az Újvilágot Európához kötő köldökzsinórt, s megteremtette a lehetőségét annak, hogy az Európából érkező hatásokat a tulajdonképpen születőben levő társadalom autochton fejlődésére használja fel, az Amerikai Polgárháború megsemmisítette, vagy legalábbis háttérbe szorította azokat az Európából átplántált feudális jellegű szokásokat, amelyek gátolják a sajátos amerikai civilizáció kialakulását és elterjedését. Olyan erők szabadultak fel, amelyek az angol Ipari Forradalom eredményeit túlszárnyaló fejlődést tettek lehetővé, — bár itt is vér és szenvedés árán —, s olyan kalandos lehetőségeket tártak fel, amelyeket találóan jellemeznek Kosa

professzor lírai szavai: „Amerikát bevándorlók alapították, s beláthatatlan térségei nem engedték, hogy a jövevény hosszan időzzön az első kikötőben. Az első település horizontján, túl a vadonon, a hegyeken, a prériken mindig felderengtek a távoli ígéret ködös körvonalai, arra biztatva az idegent, hogy szedje a sátorfáját, s valahol másutt próbáljon szerencsét. Amerika megtanította polgárait arra, hogy élvezzék a fizikai nyughatatlanság kalandjait s a vándorlás örömeit, s ebből nemzeti erényt teremtett...” (John Kosa: „The Company of Seneca”, Arena, London, Jan. 1962.)

«•igazi amerikaivá válni a „melting pot -ban

Ipari fejlődés és a vándorlás nyughatatlan szelleme, fél évszázaddal Texas meghódítása után tengerentúli területek függővé tétele a tízhetes amerikai—spanyol háborúban, úgy tűnt, az Egyesült Államok előtt nincs lehetetlen, s az Amerikába érkező százezrek és milliók számára a legjobb választás felolvadni az ,,olvasztótégely”-ben, a „melting pofban, igazi amerikaivá válni.

Ha itt befejeződött volna az amerikai „hősi ének”, az amerikai civilizáció—európai kultúra kapcsolatáról csak múlt időben lehetne beszélni. S hogy ennek a kapcsolatnak jelene van, sőt, bízhatunk benne, jövője is, ahhoz lényeges változásnak kellett bekövetkeznie az amerikai, s hadd tegyük hozzá, lényegében ezzel egyidőben a kanadai és az ausztrál közgondolkodásban is.

A „melting pof talán akkor dolgozhatott volna igazán eredményesen, ha — mondjuk, valamikor a századfordulón — befejeződik, vagy legalábbis lényegesen visszaesik a bevándorlás. De éppen a XX. század első évtizede bizonyult a bevándorlás csúcsának, csaknem kilencmillió bevándorlóval, akiknek a nagy többsége nem angol anyanyelvű volt, s ezek javarészt ragaszkodtak nyelvükhöz, hagyományaikhoz, s ahol nagyobb számban telepedtek le, akárcsak az őket megelőzők, létrehoztak kölcsönösen segélyező testvéri, vallásos vagy kulturális egyesületeket, amelyek sok esetben olyan tartósnak bizonyultak, hogy szolgálták a második, vagy éppen a harmadik generációt is.

yy egyetlen Amerika földjére bevándorolt csoport sem tűnt el teljesen.

Többnyire azt a szemléletet juttatják kifejezésre, hogy az asszimiláció nem ment olyan gyorsan végbe, ahogyan a „melting pof teória hatása alatt a korábbi történeti munkák állították. Egyetlen Amerika földjére bevándorolt csoport sem tűnt el teljesen. Az asszimilációnak a közép- és kelet-európai bevándoroltak nem voltak passzív alanyai, és annak erőszakos nyomása ellen igyekeztek védekezni. A bevándoroltak „gyökértelensé-6