Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-06-13 / 12. szám
angliai magyar egyesületek tudják-érezzék: elsősorban az ő számukra, magyarságuk, anyanyelvűk megőrzése érdekében értékes, amit csinálnak. És hogy tudják-érzik ezt, az nyilvánvaló már abból is, hogy nemcsak a közeli bradfordi és manchesteri egyesület utaztatta ide népes szereplőgárdáját és a kísérőket, hanem eljöttek a távoliak is, a lutoniak vagy a croydoniak például, akik hatnyolc óra hosszán át utaztak, amíg megérkeztek. De megérkeztek. És szerepeltek összesen vagy százhetvenen. Szélesi Józsefné okkal büszkélkedett azzal, hogy „öt Szélesi volt a színpadon, csak a Józsi nem”. — Persze, hogy nem — nevetett férje, Szélesi József, a Manchester és Környéke Kossuth Klub titkára —, hiszen olyan a hangom, mint a kijáró malaoé! Ha valaki egyesületi titkár, annak természetesen kötelessége, hogy elkísérje „csapatát”, szurkoljon érte, segítse, ha kell, biztassa vagy szidja, ahogyan a szükség hozza. De akit nem tisztsége kötelezett, az is jól járt, ha eljött. És nemcsak azért, mert maradandó élményben volt része, hanem azért is, mert új ismeretségeket szerezhetett, vagy rég nem látott barátokkal találkozhatott. A manchesteri együttes tagja, Ágoston úr újságolta például nagy örömmel: — Harminc év után most először találkoztam egy barátommal, akivel még Diósgyőrben dolgoztam együtt! Kiderült: az illető lutoni, aki most első ízben szerepelt a csoporttal. A fesztivál tehát ismerkedő- és találkozóhely is, a szó legjobb értelmében. Ezenfelül közös műhely. Ha csak a fölkészülésre gondolok: hány hétvégén dolgozott együtt az a croydoni harmincnyolc vagy az a manchesteri-rochdale-i majd félszáz szereplő, amíg a táncokat, dalokat, játékokat megtanulta, elpróbálta? És nemcsak az azonos korosztályúak ismerhették meg így jobban egymást. A legtöbb egyesület szereplőinek a „korfája” meglehetősen széles koronájú, voltak közöttük hét-nyolcévesek éppen úgy, mint hatvanhetvenesek. És jó volt látni, milyen munkamegosztás alakult ki a közös tevékenység közepette, s hogyan tűntek el közben a társadalmi különbségek. Egymás mellett énekelt kétkezi dolgozó és diplomás; a Teesside-i Magyar Egyesület kulturális titkárának, Daróczy Saroltának született angol férje, Mr. Lillywhite éppúgy tüsténkedett, mintha őt is magyar anya szülte volna; a videofelvevőt meg a hangerősítőt pedig a Darlingtonban élő neves bélyegtervező-művész, Vásárhelyi Gyula és családja — fia és menye — kezelte. Mások székeket, díszleteket cipeltek, vagy le sem vetve szépen hímzett táncruhájukat, serényen szolgálták föl a vacsorát a vendégseregnek. De a vacsora csak a háromórás program után következett, amelyről egy rochdale-i barátom megkérdezte tőlem, mint messziről jött;* tehát elfogulatlan szemlélőtől: — Hogyan tetszett? Milyen volt? — Vegyes — válaszoltam egyetlen szóval, de ez a szó jelző volt, nem pedig értékítélet, nem a színvonalra vonatkozott. Ami nem jelenti azt, hogy ne akadt volna a sok között néhány gyengébb produkció. Egy felesleges, ráadásul gyengén betanult keret játék, egyegy hamis hang becsúszott olykor-olykor; állandóan aggódtam: mikor esik le az a roszszul és csúnyán fölragasztott álbajusz? Azt sem értettem: ugyan miért öltözött kisfiúruhába az a jól megtermett felnőtt férfi, aki Petőfi „Szeget szeggel” című tréfás versét olyan „profi módra” mondta, hogy minden külső mez nélkül is elhittem-elhittük neki: épp az imént porolta ki csúfosan a hátát a szomszéd bácsi. A „vegyes” jelző tehát nem azt jelenti, hogy a műsor ilyen is volt, olyan is volt. Kevés kivétellel szép, kiérlelt, jól kidolgozott amatőr szóló- és csoportszámok követték egymást. Vegyes volt azonban a program — és ez. egyáltalán nem baj, mert a vegyesség ez esetben változatosságot is jelent. Hallhattunk népdalt, műdalt, betyár- és magyar nótát egyaránt. Fellépett egy négytagú kamarazenekar. Kiváló előadásban — már-már hivatásos előadói szinten — élvezhettük Heltai Jenő „VaUomás”-át s mellette Petőfi, Babits és más nagy poétáink költeményeit. Láttunk mindezeken felül sok szép magyar táncot is. Volt még monológ, anekdota, zongora- és citeraszóló, s talán nem túlzók, ha e vegyes és gyorsan pergő számokból álló műsort a kaleidoszkóp színességéhez, változatosságához hasonlítom. Vegyes volt a műsorközlés módja is. A croydoni csoport például konferansziét hozott magával, aki kedves, pesties kabaréhumorral, jól csattanó viccekkel töltötte ki a számok közti szüneteket, illetve jelentette be az egymást követő produkciókat. A bradfordiak műsorközlője más megoldást választott: kék vászon csikósjelmezbe öltözve, parasztrigmusokat regölve múlatta szellemesen az időt. A lutoniak ezzel szemben sokkal szűkebbre szabták a konferanszié szerepét: csak angol nyelven és szikár tömörséggel adták a közönség tudtára, mi következik. E téren szükséges lett volna némi egyeztetés. Legalább annyi, hogy két nyelven elmondják: melyik csoport lép színre, hányán vannak, s mit mutatnak be. Helyükben még a betanítók és a szólisták nevét se tartottam volna titokban. Vegyes volt, és ez is természetes, a szereplők nyelvtudása. Az idősebbek, szinte kivétel nélkül, akcentus nélkül beszélték a magyart. De bizony a legtöbb kisfiú, kislány — legyen teesside-i vagy rochdale-i — ha verset mondott-olvasott vagy beszélt, már angolosan ejtette a té betűt, és az is előfordult, hogy az egyik táncos kislány csak kerek szemmel, értetlenül nézett rám, amikor megkérdeztem: hová való? Kiderült, hogy nem harmadik generációs magyar, hanem született angol. A „valódi” magyar származású fiatalok között viszonylag ritka az olyan, mint a croydoni Mrs. Zsuzsa Quale (nemrégiben kötötte be egy angol fiú a fejét), aki nemcsak kristálytisztán beszél magyarul, hanem gyönyörűen énekel és ügyesen táncol is. Ez a sokoldalúság, ha nem is ilyen tökélylyel, a legtöbb csoporttagra jellemző. Legtöbbjük énekel, táncol, ha kell, verset is mond. Az is kiderült a fesztivál befejeztéig, hogy a műfaji vegyességgel ellentétben a műsorok témája a magyar tájakhoz vagy a magyar történelem egyik jelentős fordulójához, 1848-hoz és a polgári forradalmat, a szabadságharcot követő esztendőkhöz kötődik. Ez egyébként a címekben is kifejeződik. A házigazda Teesside-i Magyar Egyesület „Pirkadás 1848” címet adta műsorának, a Manchester és Környéke Kossuth Klub „XIX. századi betyárélet és tánc” című összeállítással és a címhez illő, ügyesen összeállítható szép díszlettel lépett színpadra, a Bradfordi Magyar Kultúregyesület programjának címe „Regöles és tánc” volt. Látható tehát: az egyesületek tagsága egységes abban, hogy magyarságtudatát, az óhaza kultúráját megőrizze, ápolja, ha lehet, terjessze is. Ügy éreztem, a tekintetben is kialakulóban van az egység, hogy a mai Magyarország életét, törekvéseit jó szándékkal kísérjék. De azért nézeteiket tekintve sokszínűek az angol egyesületek tagjai. Ez r „vegyesség” hozza magával a tematikai „egységet”, és ez a tematikai egység az alapja, hogy e vegyes életkorú, vegyes foglalkozású, eltérő meggyőződésű emberek együtt munkálkodjanak a közös célért: magyarságtudatuk megóvásáért és a következő nemzedékekbe való átplántálásáért. G.L. A SZERZŐ FELVÉTELEI 7
