Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-05-30 / 11. szám
„Apu, miért lesz merev az a csúf krokodil azűdomár parancsára?” — fogalmazhatták volna át az egykori dalocska szövegét a trükkök titkait firtató gyerekek a Fővárosi Nagycirkusz legutóbbi bemutatója után. Ez a látványos előadás, amelyet Heitz György rendezett „Cirkusz szárazon és vízen” címmel, nemcsak abban különbözött a hagyományos műsoroktól, hogy tüzes karikán ugráló oroszlánok helyett alattomosnak ismert hüllőket léptetett porondra, hanem főleg abban, hogy szinte minden klasszikus kelléket száműzött a műsorból. Trapéz helyett sebesen forgó dupla szemafor alakú, speciális acélhinta röpítette a kupola régióiba a Schneller légtornászcsoport tagjait. A lendülettől hajtott, több emeletnyi magasságban forgó óriáskerék belső és külső peremén könnyedén szaladgáló egyensúlyművészek joggal kelthették azt a benyomást a lélegzetét visszafojtva figyelő publikumban, mintha rájuk nem vonatkozna a földi gravitáció törvénye, hiszen életveszélyes mutatványaikat védőháló és biztosító öv oltalma nélkül végezték. A vakmerőség azonban hivatásuk alapeleme, és a „szakma” világviszonylatban csak azokat a cirkuszművészeket tartja számon, akik a közönség elkápráztatása érdekében vállalják az örökös életveszélyt. E sziporkázóan ötletes cirkuszi revüben egyébként nem az övék volt az egyetlen, nemzetközi mércével mérve is kiválónak minősített egyedi produkció. Egzotikus műsorszámával már a meleg égövi országok tucatját bejárta a szemaforos Schnellerékkel szélyesek. De ennyi éppen elegendő ahhoz, hogy a jövőben is legfeljebb a cirkusz porondján vagy az állatkertben óhajtsuk velük a találkozást. . . Ebben az emlékezetes szuperprodukcióban nemcsak a hagyományos manézsbeli rekvizítumok megújulásának, hanem a magyar cirkuszművészek generációváltásának is tanúja lehetett a közönség. A jövő artistái közül az érettségi előtt álló Kristóf Krisztiánnak már szakmai „múltja” is van, hiszen akrobatacsaládban született, lakókocsiban nőtt fel, s apró gyermekkora óta számos cirkuszi műsorban szerepelt. Hétéves volt, amikor egy ausztráliai turnén meglátta Rudi Schweitzer világhírű zsonglőrt, aki valósággal megbabonázta boszorkányos tudásával. A gyermekkori bálvány annak idején tanítgatta is az ügyes kisfiút, aki ma az Állami Artistaképző Intézet magántanulója, s napi hét-nyolc órás gyakorlással csiszolja máris lenyűgöző technikáját. Pompás humorérzékkel adja elő a rendkívüli koncentrációt és testi ügyességet igénylő csupa ötlet kalapbillegtető és téglarakás-dobáló számait. Egyre nehezebb elemeket épít be gyakorlataiba, s néhány hónapja már egy olyan mozdulatot is sikerrel mutat be közönség előtt, amely kívüle még egyetlen zsonglőrnek sem sikerült a világon: négyes piruettet a magasba földobott kockák alatt. Cirkuszművésszé azonban nemcsak „vérségi alapon” lehet valaki; az artistadinasztiák természetes utánpótlása mellett kívülről is betörhetnek a tehetségesek a manézs világába. A Trio Gazotti akrobatacsoport rokonságban álló kígyó- és krokodilidomár házaspár. Schneller Károly ugyanannak a régi cirkuszdinasztiának a leszármazottja, mint a légtornászok. Másfél évtizede még — feleségével, bátyjával és sógornőjével — akrobataként járta a világot; kerékpáros és ugrószámaikkal egy esztendőn át szerepeltek Amerika cirkuszaiban. Az időjárásnak és a gyakran mostoha körülményeknek kiszolgáltatott utazó életforma azonban hamar tönkretette felesége, az egykori táncosnő egészségét. Hogy továbbra is a pályán maradhassanak, kevésbé mozgásigényes műfajt kellett választaniuk. A krokodilok mellett döntöttek, „akik” azonban igencsak drága, kényes és eleinte kezelhetetlen jószágoknak bizonyultak. Többhónapos türelmes gondozás után sikerült csak „Mici” és „Róza” egymás ellen acsarkodó indulatait megfékezni, majd rábírni a dühöngő állatokat a táplálkozásra, végül, hogy közönyösen tűrjék az idegenek közelségét is. Hagyományos értelemben vett idomításról ezúttal szó sem lehetett, mivel ezek a ragadozók sem ostorral, sem kockacukorral nem szelidíthetők. Inkább az idomárnak kellett a krokodilokhoz idomulnia... A szakmai belügyek persze nem tartoznak a nyilvánosságra. Időnként mégsem árt „kiszivárogtatni” néhány műhelytitkot, hogy jobban értékelje a közönség azt, amit lát. E sorok írója például azóta nem iszonyodik úgy a kígyóktól, mióta a testére tekeredő óriás boákat mutatós ruhadísz gyanánt viselő Schneller Károlynétól megtudta: a mérges harapású fenevadak érintése egyáltalán nem kellemetlen, mert bőrük a legfinomabb bársony puha tapintásával vetekszik. A kígyók tehát nem undorítóak, „csak” életvesí ]SéM r j Mt7 ^ v L r 24