Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-05-16 / 10. szám
menyei Amikor — vagy húsz évvel ezelőtt — a Constitution nevű tengerjáró hajón, kajütjében felkerestük Mr. George Sanders luggage-master-t, a derék tengerésztiszt éppen evett: cukros mákot szórt a spagettire, mert valaha, a Rottenbiller utcában anyuka mindig mákot hintett a tésztára. Pillanatok alatt kiderült, hogy Mr. Sanders eredeti neve Szendrő Gyurka és a mákostészta mellé József Attilát olvas ... Azóta tudom, hogy mindenki magyar, talán még a leghíresebb madridi torreádor és az ausztráliai, hetenként közlekedő sivatagi vonat kalauza is .. . Amikor a sydneyi Wynard vasútállomáson jegyet kértem, igyekvő kínlódásomat látva a pénztáros magyarul szólalt meg: Mit kér? Hová adjam? — Honnan tudja, hogy magyar vagyok? — ámultam el. — A rossz kiejtéséről — felelte barátságosan. — Mi magyarok mindent a világon elveszthetünk — de soha a pocsék kiejtésünket. Kevés pénzzel és rossz kiejtéssel bolyongva a világban, összegyűjtöttem messzeszakadt hazánkfiairól néhány történetet. Félreértés Hatvanéves, őszülő, komoly férfi. Negyvenhárom éve Brazíliában él. Hogyan került oda? — Tévedésből. Tizenhét éves voltam, amikor egy haverom lelépett hazulról, kijutott Rióba és onnan írt haza egy hencegő levelet. Hogy milyen remekül van, itt és itt lakik, ötven dollárt keres naponta. Én elszédültem ettől a levéltől. Ötven dollár! Úristen! El kell jutnom oda nekem is. Búcsúlevelet hagytam kétségbeesett szüleimnek, és át hegyen, völgyön, romantikus utazás, fűtősegéd voltam, hajósinas, tányértörlő, minden, de kijutottam Brazíliába. Ott rohanás a megadott címre. Nem volt valami flancos hely, inkább nyomortanyának néztem, de nagy keresgélés után megtaláltam az én Pista barátomat. Otthon volt, mocskos volt, lesoványodott. Én meg rátámadtam: „Te piszok, te idecsaltál. Mit írtál össze? Remekül élsz? Naponta ötven dollárt keresel?” „Kerestem” — mondta védekezve. „A karnevál négy napján. Utána többé semmit.. Ahány ház... Fiatal magyar házaspár kikerült Ausztráliába. Sydneybe. Hat család lakott a házban, korrekt, udvarias, de csöppet sem barátkozó emberek. Egy „good morning” vagy „good evening” és ezzel kész. A fiatalasszonyt nagyon bántotta a dolog. Hiába mosolygott a szomszédokra — nincs egyetlen szíves szó. Egy este, amikor elnézegette az ajtók elé kirakott szemetesvödröket és a vödrök mellett sorakozó mérhetetlen mennyiségű sörösüveget, észbekapott. Odasomfordált az idegen szeméthez és mindenhonnan elemeit kéthárom üres üveget és a saját műanyag zsákja mellé rakta. Másnap reggel a szomszédasszonya szélesen rámosolygott. — How are you, dear Mrs. Varga? Would you like to come... — és így tovább. Befogadták. Mrs. Kovács vizsgája A Kovács család réges-régi kanadai bevándorló. 1941-ben ment ki a család. Azóta régen állampolgárok lettek, csak a nagymamának nem sikerült sehogysem beszámolnia a bíró előtt új hazája történelméről és földrajzáról. Végül a bíró megszánta. — Dear Mrs. Kovács. Én felírom magának erre a papírra azt a három kérdést, amit legközelebb kérdezni fogok. Ha ezekre válaszol, rendben van, megkapja az állampolgárságot. Kovács nagymama hazamegy és tanulni kezd. Gyakorol vele fia, lánya, menye, három kis unokája. Már úgy érzi, hogy egész jól megy, már nem lesz semmi baj, felveszi az ünneplő ruhát és megjelenik a bíró előtt. A komoly férfiú barátságosan rámosolyog. — Hát kedves Mrs. Kovács, mikor is jött ki ön Kanadába? Azt kellett volna ugye válaszolni, hogy ezerkilencszáznegyvenegyben, de a nagymama olyan izgalomba jön, hogy összekeveri a számokat és azt válaszolja, hogy ezernégyszázkilencvenegyben. — Ugyan, ugyan — csóválja a fejét a bíró. — Miért nem várt még egy évig? Kolumbusz ingyen kihozta volna. Szerencse Megintcsak egy olyan férfiről szólok, aki sehogysem tudta megtanulni az angol nyelvet. Beiratkozott tanfolyamra, vett magánórát, hallgatta a rádiót. Semmi. Márpedig Ausztráliában többnyire mégiscsak angolul beszélnek. Nem is tudott más munkát vállalni, elment egy építkezésre. Ott pedig fel kell mászni az állványra, és ha az ember nem vigyáz, le is pottyanhat róla. Le is esett, össze is törte kezét, lábát. Bevitték a kórházba, operálták, gipszelték, a síró feleségnek elmagyarázták, hogy a férje hónapokig lesz a kórházban. — Ha már ekkora szerencsétlenség ért minket, fordítsuk szerencsére — mondta a férfi. — Intézd el drága anyukám, hogy olyan szobába tegyenek, ahol mindenki csak angolul tud. Legalább most megtanulom azt a vartyogást. így is történt, teljes sikerrel. Amikor barátunk négy hónap múlva egészségben elhagyta a kórházat, folyékonyan beszélt — magyarul a főorvos, az alorvos, az ápolónő, a műtős, a főnővér, a beteghordó és a portás. Előítélet — Azért szeretem úgy Ausztráliát, mert itt az emberekben nincs előítélet — magyarázta barátunk. — Itt nincs különbség angolszász és olasz, magyar és török, zsidó és maláj között, itt az új bevándorlónak ugyanolyan jogai vannak, mint a régi telepeseknek, itt senkit sem gúnyolnak, mert karikalába van, vagy négy füle, vagy lila haja. Itt az ember az ember, semmi különbség nincs. A magyarázat közben megérkezünk barátunk klubjába, ahová ebédre meghívott. Az elegáns épület előtt barátunk megállt és kissé zavartan mondta: — Nagyon megkérlek titeket, hogy a klubban beszéljetek angolul ... Első lecke — Megérkeztem Amerikába, jobb híján azonnal elhelyezkedtem egy szemüvegkeret-gyártó üzemben. Meg kellett fogni a műanyaglapot, lenyomni egy gépet és egyből kiszabni hat keretet. Forgattam a lapot és rájöttem valamire. — Sir — mondtam a művezetőnek —, ha ezt a lapot nem így fognánk, hanem úgy, akkor nyolc keretet lehetne belőle kivágni. — Maga még új ember Amerikában, megkapja tőlem az első leckét. Magát azért vettük fel, hogy vágjon ki hat keretet. Ha okos ember kell, annak itt vagyok én. — És kirúgtak. 14
