Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-05-03 / 9. szám
PÁSZTOR ÁRPÁD AMERIKAI NAPLÓJÁBÓL A magyar száguldó riporter I. Ferenc József király uralkodása idején a szegényparasztok, állás nélküli munkások, tisztviselők, nehezen élő iparosok, kereskedők közül évenként 120— 170 000 honfitársunk vette kezébe a vándorbotot. E század első évtizedéig már több mint egymillió szerencsét kereső hagyta el az országot. Abban reménykedtek, hogy ,,az ezeremeletes mennyországban megtalálják a megbecsülést, a jól fizetett munkát, a nyugodt, biztos megélhetést”. Az útiköltség, meg a vérpénz Pásztor Árpád hírlapíró, az Estlapok munkatársa felfigyelt a jelenségre, az elnéptelenedő falvak seregére. Elhatározta, hogy Fiúmétól New Yorkig elkíséri az új házat keresőket, majd bejárja az Egyesült Államok magyarlakta területeit. A pesti újságíró először 1908 márciusában, a Carpathia óriáshajón kísérte el útjukon a kivándorlók egyik csoportját. Fiume: az indulás előtt a kikötőben, batyujuk, katona- vagy tulipános ládájuk mellett mintegy kétezren várják a beszállást. Pásztor Árpád azt kérdezi: miért mentek el hazulról? Sorra ugyanaz a válasz: „Nem tudtunk megélni, szorítottak . . . Tudjuk, hogy Amerikában nem adják ingyen a dollárt, azt bizony nagyon meg kell majd szolgálni.” Mibe kerül az utazás? A Cunard társaságnál a legolcsóbb. Az ár 130 és 170 korona között mozog. Ebben minden benne van. A hajóút költsége, teljes ellátással, a 10 korona kivándorlási illeték, meg a 3 dollár bevándorlási díj. — Az a tíz korona — mondja egy zalai paraszt —, az a vérdíj, amit az állam zsebel be. A vasúti jegy Fiúméig, meg az amerikai célállomásig 30-50 korona. Kell még 125 korona felmutatási pénz a megérkezéskor és vagy 100 korona költőpénz erre-arra. — Kuporgattunk, mindent eladtunk, a rokonság is segített, így kapartuk össze valahogy a négy-ötszáz koronát. Elkövetkezik a hajóralépés ideje. Megindul a tömeg, irány a fedélköz. Az utasok megdöbbenve nézik a szálláshelyüket. A prospektus kényelmes, kellemes utazást Ígért. Tiszta, világos szállást, tisztességes ellátást, magyar szakácsot és orvost, meg szórakozást is. Semmi sem igaz! Három óriási pincehelyiség az úgynevezett utastér és a hálóterem. Ezeket elkerített részekre osztották. Egy-eg.y ilyen ketrecfélében két-három egymás fölötti ágyon, de legtöbbször szalmazsákon kapnak helyet a szerencsétlen harmadrangú utasok. A hírlapíró kiszámítja, hogy milyen hatalmas üzlet a hajózási társaság számára egy-egy út. Még ha a legolcsóbb hajójegy árát is vesszük, akkor kétezer utasnál legalább 260 ezer korona a bevétel. A toborzók, jegyzők jutalékát, s az illetékeket is beleszámítva, a társaság kiadása legfeljebb 100 ezer korona. A tiszta haszon egy úton tehát mintegy 160 ezer korona. Ez rengeteg pénz. Nem lenne sokkal kisebb a nyereség, ha rendes szállást és valóban tisztességes ellátást adna a hajóstársaság. Ugyanis a reggeli, ebéd, vacsora alig ehető. Az első osztály utasait, akik 100 koronával több viteldíjat fizettek, szép kabinokban szállásolják el. A kiszolgálás figyelmes. Kitűnő a reggeli, az ebéd és a vacsora, akár valamelyik előkelő hotelben. Gyakori a hangverseny, tánc. A fedélközben bús, szomorú az élet. Bár néha szól a hegedű, és szép magyar dalok szárnyalnak. „Mégis — írja Pásztor — egy ország nyomorúsága, legégetőbb problémája úszik dalolva a zúgó hullámokon.” ... A Carpathia agyongyötört szegényei végre megérkeznek New Yorkba, aztán kezdődik a küzdelem — a megélhetésért. Szomorú tények... A pesti hírlapíró — aki nyolcszor járt Amerikában — azt írja meg amit lát. Kivándorolt honfitársaink többsége — állapítja meg —, lényegében rabszolga. Csak a töredékét kapják annak, amit az amerikai munkavállalóknak fizetnek. Virginia. A szénbányák világa. A riporter az Ashlend telepet járja. Vigasztalan a kép. A társaság faluja deszkabódék sora. Ezeket a lakásokat adja bérbe a vállalat. A társaság gondoskodik arról, hogy alkalmazottai keresetének nagy része visszakerüljön a pénztárába. Ügynevezett jancsibankókat ad, amelyet csak a vállalat üzleteiben lehet levásárolni. Mr. Herrington felügyelő kíséretében száll le Pásztor Árpád a bányába. Kétórás az út, amíg görnyedve, csúszva eljutnak a villamosvonatig. Tóth Pál bányász elmondja, hogy a tárna valóságos pokol. Állandó az életveszély. Maga végzi a fúrást, elhelyezi a puskaporos töltetet, meggyújtja a zsinórt és elszalad a közeli tárnába. A robbanás után visszatér munkahelyére. Csákányozza, lapátolja a kilőtt szenet és kocsikba rakja. Egy lcáréba, azaz kocsiba négy tonna szenet lapátol. Ennek kitermeléséért 70 centet kap. öt munkanapon a rabszolgamunka és kínszenvedés ellenértéke 17 dollár 50 cent, azaz havonta 70 dollárt keres. Mennyi is a havi 70 dollár? A lakásért, a világításért 12 dollárt fizetnek, élelemre, ruházatra átlag 26 dollárt költenek. Marad 32 dollár. Marad? Nem marad mert vagy elköltik, vagy hazaküldik. Sok a bányaszerencsétlenség. Két évvel azelőtt 180 emberéletet követelt áldozatul a robbanás és omlás. A pesti hírlapíró, Pongrác Alajos néven járt McKeesportban. Azt akarta látni, hogy élnek a magyarok a burdosházakban, a tömegszállásokon. A burdosház elnevezés a Boarding-house kifejezésből született. Egyik házba befogadják. A kétszobás lakásban' tizennégy burdos lakik. Egy-egy széles ágyban ketten-hárman alszanak. Ä különböző műszakokban dolgozók váltják egymást az ágyakban. A szálláspénz hetenként két és fél dollár. A vacsora harminc cent: nagy tányér leves, jókora darab hús és kenyér. „Ennyi kell csak a munkásnak? Ezért vándorolt ki Amerikába! Ezt nem tudják otthon megkapni? Rettenetes.” — írja. <ivándorlók egy óceánjáro fedélzetén „Álomvilágot teremtettek” New Orleanstól Alaszkáig mindenfelé található magyar. A Louisiana állambeli Árpádhonba ezerötszáz magyar jött Kanadából. Kertészkedésből élnek, elég jól. Megszokták a vidéket és az új életmódot, nem vágynak vissza a Tisza partjára. A csatornázás csodafölddé varázsolta Californiát — mondja egy gazda. A hegyvidékről levezetik a vizet a földekre, vagy artézi kutak vize öntözi a földeket. „Ha már annyi ezer magyar vándorolt ki Amerikába, miért nem jönnek az egészségtelen és halálthozó bányák helyett ide? Miért nem tanulják meg földművelő létükre az itteni földművelést?” Pásztor Árpád felel a kérdésre. A magyar államnak a kivándorlás ne legyen üzlet, hanem ftemzeti ügy. Ne örvendjenek az évi 300 millió koronának, amit a kivándorlók hazaküldenek. Az állam kötelessége a felvilágosítás. Például az is, hogy óva intsék a magyarokat: ne menjenek Pennsylvániába, ahol a legembertelenebb az élet és a legkevesebb a fizetés. Sorok az útinaplókból Jegyezzünk ki még néhány részletet a pesti újságíró útinaplójából. Felkereste Edisont, a világ legtermékenyebb és legzseniálisabb feltalálóját. Puskás Tivadarról, a telefonhírmondó feltalálójáról — aki nála is dolgozott — nagy elismeréssel szólt Edison. Később megjegyezte: „Szegényen halt meg Puskás, mert nem volt jó üzletember.” Arcron. Komor amerikai gyárváros. Ott élt Reményi Ede, hegedűművész özvegye. „Elfelejtették a férjemet, a szabadságharc tábori hegedűsét — panaszkodik az asszony. — Hazament és öszszehegedülte a Petőfi-szobrot.” 1898 májusában San Franciscóban, koncert közben esett ki kezéből örökre a hegedű. Pásztor meglátogatta Serly Lajos zeneszerzőt, a Cigány Panna, A kék nefelejcs komponistáját. Kocsmákban zongorázik, hogy az éhhaláltól megmentse családját. A pesti hírlapíró nemcsak Amerikában járt, hanem szinte a Föld minden részén megfordult. Elmondhatjuk róia: ő volt a magyar száguldó riporter. Aki igaz képet akar kapni századunk első két évtizedének Amerikájáról és a világ számos más tájáról, ahol ő járt, sok értékes tényt és adatot talál Pásztor Árpád útinaplóiban. RITTER ALADÁR 23
