Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-05-03 / 9. szám
A KULTÚRA RÉSZE TERÜLJ, TERÜLJ KALÓRIADÚS ASZTALKÁM! Elhízás, magas vérnyomás, szívinfarktus ... jól ismert e képlet. A ■aozgáshiány és az abból adódó betegségek napjaink fejlett társadalmaiban egyre növekvő gondot jelentenek. Mind nagyobb figyelem fordult ezért a sportolás, a testkultúra felé hazánkban is. Erről beszélgettünk dr. Frenkl Róberttel, a Testnevelési Főiskola Orvostudományi Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanárával. — Hol tart most Magyarországon a szabadidősport, a kedvtelésből űzött sport fejlődése? — Azt hiszem, hogy a szabadidősport fogalma meghonosodott: megtettük az első lépéseket. — Mégis sokan időhiányra hivatkoznak, mások pedig attól tartanak, nevetségessé válnak, ha „az ő korukban” sportolni kezdenek. — Szerintem a szabadidősport alapvetően az életszínvonaltól és a kulturáltságtól függ. Az életszínvonaltól azért, mert csak bizonyos anyagi jólét fölött engedheti meg magának valaki, hogy szabad idejében kedvteléseinek hódoljon. A kulturáltság jelentőségét pedig megérthetjük, ha végiggondoljuk, a mozgáskultúra is a kultúra része, akárcsak a zene vagy az irodalom. Amikor a teljes emberi életről szólunk, a mozgáskultúráról sem szabad elfeledkeznünk. Én egyébként a fejlődés jelének tartom, hogy ma már hazánkban a kocogó emberek látványa — főleg a nagyvárosokban — megszokottá vált. — ön szerint mely sportágak a legalkalmasabbak arra, hogy szabadidős tömegsporttá váljanak? — Tulajdonképpen valamennyi sportág alkalmas arra, hogy a szabadidő eltöltésének hasznos része legyen. Nálunk azonban még mindig a labdarúgás a legelterjedtebb szabadidős sport; tízezrek futballoznak a területi bajnokságokban. Az alsó szinteken ez általában heti 2-3 edzést jelent, tehát kielégíti az ember mozgásigényét. Egyre bővül azonban a szabadidősportok sora és ez olyan sportoknak köszönhető, amelyek korábban ismeretlenek voltak vagy csak keveseket érintettek. Az önvédelmi sportok közül a karate örvend nagy népszerűségnek, főleg a fiatalok között. Jellegzetes szabadidősport a tenisz, a sí és a vitorlázás. Korábban ezeknek a sportoknak csak kevesek hódoltak. Mostanában mind többen próbálkoznak ezekkel a sportágakul. Kiváló kondícióőrző sport lehetne a kerékpározás is, de sajnos ez nálunk nem elég népszerű. — Ön szerint mi a szabadidősport terjedésének legfőbb akadálya? — Két fő akadályt látok: még mindig csak a lakosság egy szerény része igényli a rendszeres testmozgást, másrészt a lehetőségek is korlátozottak. Egyrészt tehát a sportolási lehetőségek bővítésére: sportpályák, uszodák építésére, a sportszerek választékának növelésére kell figyelmet fordítani, másrészt — ezzel párhuzamosan — áz egészséges életmódra való nevelés is nélkülözhetetlen ahhoz, hogy egyre többen szánják el magukat a rendszeres sportolásra. KIRA PÉTER A foci is fogyaszt A szépségért meg kell szenvedni Egy budapesti tömegfutóversenyen Belátom, a propaganda áldozata vagyok. De mivel a tények is bizonyítják, hogy úgy a hollywoodi, londoni, mint a pesti filmstúdióban a főszerepet 40 éven felül csupán olyan hölgy nyerheti el, aki ma is belefér az érettségi ruhájába, hát én is hadat üzentem a felesleges kilóknak. Az ésszerű étkezés jelszavával a zsír, a vaj, a szalonna, a krémes sütemények „ki lettek űzve'’ a konyhámból. Hazai látogatásomra is nagy elszánással készültem: otthon sem lesz más az étrend, mint kefir reggel, kefir este. Elhatároztam, hogy még karcsúbban fogom elhagyni Magyarországot, mint ahogy oda érkeztem. Naiv módon nem számoltam az elkerülhetetlen veszéllyel: a kalóriadús magyar vendégszeretettel. Pedig én mindent elkövettem az alakomért. Például a barátokhoz, rokonokhoz délután 3 óra tájt kopogtam be. Első volt Rozi, néni aki mosolygós arccal és ragyogó, kacagó barna szemekkel fogadott és vastag karjaiba zárt. Ám az emlékeket felidéző, egymás szavába vágó első percek után, Rozi néni hirtelen felállt és eltűnt. A konyhából tányérok csörömpölését hallva, tiltakozva futottam a hangok irányába. — Rozi néni, épp most ebédeltem. Nagyon köszönöm, de semmit se kérek. — Ö lányom, én is ebédeltem már, ez csak egy kis töltött káposzta, ezt muszáj megkóstolnod. Ilyen Kanadában nincs! Azért vagy olyan görhes. — Nagyon kedves Rozi néni, de pici a gyomrom, nincs benne több hely. Én csak háromszor étkezem naponta . . . — Hát úgyis csak egy tányérral adok, lelkem. Csülökből is csak egyet. Tudod, tettem bele, hogy ne legyen olyan szegényes. — De Rozi néni... Akkor már széles mosollyal elém is tette a tányért, majd velem szemben elfoglalta az asztal nagy részét. — Látod, neked adom a kisebbiket — mondta és púpozott tányérjába kéjjel merítette a kanalat. — Tudom, hogy ti nem esztek, tisztességes magyar ételt! Egyél már! Kedves egészségedre! Tudtam, hogy elvesztettem a csatát. Legyőzve cipeltem haza káposztával bélelt bendőmet, és persze még a kefirt is száműztem azon az estén. S ez csak a kezdet kezdete volt... Vidékre mentem, Mari nénit és gyarapodó, szaporodó családját meglátogatni. Nyolcvannégy éves. Olyan szeretettel ölelt át, mintha unokáinak egyike lennék. — Édes gyerekem. Már azt hittem, hogy meg kell halnom mielőtt még láthatlak. Tudod az öregség, meg a vele járó problémák... De hála isten az étvágyam az jó! Míg ölelt, csókolt, két unoka terített asztalt varázsolt hímzett abrosszal és Mari néni kamrájának legfinomabb kincseivel. Hiába kapálóztam kézzel, lábbal, szemmel, szájjal — a rántott csirke, a krumplisaláta, a petrezselymes rizs körítés, no meg egy tányér krémes kajánul kacsingattak a derekamra. — Tudod, mi már- ebédeltünk. Ezt számodra készítettük. — De drága Mari néni, én is ebédeltem, köszönöm, de nem tudok, nem bírok ... — Ne légy már olyan szerény, lelkem. Ha nem akarsz egyedül enni, majd mi segítünk. Tehetek a tányérodra? Mondanom sem kell. hogy még a mérleg is belepirult, mikor két hét múlva ráálltam. Nagy reményeket fűztem Rezi nénihez. A gonosz nyelvek — igazságtalanul — „dilis Rezi néninek” hívták, mert vegetáriánus volt. A vékony, szikár Rezi néni nagy örömmel tessékelt befelé. — Jaj, szívem, bogaram, úgy vártalak. Nem is ebédeltem. És máris tuszkolt az asztal felé, ahol egy lavórnyi madártej várt rám. — Ne ijedj meg, majd segítek — mondta. Ekkor határoztam el, ezután őszinte leszek. Megírtam vagy megtelefonáltam kedves barátaimnak, hogy az évek során megváltoztak az étkezési szokásaim, csupán egy teát kérek és legfeljebb egy salátát. Ilus néni csellel várt: — Angyalkám, olyan salátát csináltam, ami után a pápa is megnyalná az ujját! Ide nézz! — és mint egy csata győztes tábornoka mutatott a rogyásig terített asztalra. Középen: a mestermű egy gyönyörű zsolnai tálban. Persze, gondolhattam volna. Miből csinál egy vendégszerető magyar asszony salátát? Természetesen húsból, kolbászból, tojásból és az egészet nyakon önti jó sok majonézzel. Milyen messze volt ez az általam salátának képzelt mosott salátalevelektől! Indulóban hazafelé, lelkileg megújulva, testileg gyarapodva tettem a táskámba két kefirt az útra. Egy ideig még nem számíthatok hollywoodi filmszerepre ... CSAPÓ MARGIT (Kanada) 13
