Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-05-03 / 9. szám
rüljünk — mondja Hóka doktor, megemelve kissé bírói nyugalmú hanghordozását. Bizony, itt is elkelnének a tíz, sőt százmilliók... A háborút követően a berendezést széthordták, a kastély működött kórházként, iskolaként s a legutóbbi hetekig rendelőintézetként. Bíztató, hogy az új rendelő felépültével az épületet végre kiüríthették. Körülötte valaha gyönyörű arborétum díszlett, oda néhány évvel a városi cím elnyerése után kórházat építettek, és szerencsétlen módon utcát is átvezettek rajta. Most, mint hallom, Hatvan egy emberként kívánja menteni, ami menthető. Tamáskodom: másutt a jobb utakért, gáz- és csatornahálózatért és egyéb hétköznapibb dolgokért ostromolják az emberek tanácstagjaikat. Ennyire „széplelkek” lennének a hatvaniak? — Mindennek nem riválisa a kastély — kapom a választ. — Karbantartani-fejleszteni persze 8 1. A Grassalkovich-címei a kastély homlokzatán 2. Újonnan készült, de a századelőt idézi: díszkút a városi tanács előtt 3. Hatvanban sincs mindenütt összhangban a régi és az új 4. Az egykori gróf Klebersberg Kunó, a mai Bajza József Gimnázium krónikája 5. Kocsis István műhelyében, azaz a városi könyvtár igazgatói irodájában 6. Dr. Hóka József, a városi biráság elnöke, a Hazafias Népfront helyi vezetője 7. Pálos Frigyes prépost, művészettörténész 8. A Grassalkovich (Hatvány) kastély teljes felújításra vár FOTO: A SZERZŐ ÉS MTI kapocs — az „érted haragszom” köteléke fűzi. Meg kell például értetni a megyével, országgal, hogy Hatvannak nagyon-nagyon fontos, hogy a Grassalkovich kastély régi fényében pompázzon és értékéhez méltón szolgálja a közt. — A megyeszékhely, Eger tele van műemlékeikkel. Nekünk az a három, amit magunkénak mondhatunk különösen kedves. Az egész város várja, hogy mi is sorra kefolytonosan kell, de a kommunális ellátottság tekintetében nincs túl nagy elmaradás. Nem kis harcunkba került, de a távhívó hálózatba is bekapcsolták a várost, amikor pedig a Miskolc felé tartó autósztráda elért a városunkig, belső útjainkra is jutott a betonból. Uszodánk nincs, sokan kívánnák, amint örülnének egy kellemes, valóban kulturált vendéglőnek, kávéháznak is. A kastély ügye azonban túlnő az összes célon és a teljes felújítás, berendezés költsége sajnos a városi pénztárca fizetőképességén is. Hóka doktor az ablakhoz lép, s bár a főtér fái takarják beszéde tárgyát, a kastélyt nézi . . . Ott lesznek a városi múzeum kiállítótermei, ott a könyvtár, a színház és hangversenyterem. * S hogy nem csak Hóka József veti folyvást a kastélyra a gazda szemével tekintetét, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a téglajegy akció. Egymillió forint gyűlt össze. Bár ez a pénz az összköltséghez mérve alig valami, egy kisváros részéről a gesztus mégis jelentős, erőt ad a város vezetőinek. A vezetőknek, akik — mint Hóka doktor említi — úgy nyolcvan százalékban nem hatvani születésűek. Többnyire azonban makacs hatvaniak lettek, akik fejükbe vették, hogy az értelmiség — a sokszor ma még csak átutazóban itt időző, nagyobb városba költöző értelmiség — számára is vonzó kulturális életet teremtenek. Moldvay Győző újságíró, költő Hódmezővásárhelyről hozta magával s adja ki most itt évtizedekkel ezelőtt ott megjelentetett Délsziget című irodalmi almanaohját. Kocsis Istvánnak, a városi könyvtár igazgatójának ötlete nyomán alakult meg a Hatvani Közművelődési Egyesület, s ugyancsak ő országos hírű olvasótáborokat szervez. A könyvekkel körülbástyázva, szorgosan cé~ dulázgató idősebb úr, akinek bemutat, Debrecenből ideszármazott jogász. Nyugdíjasként lett a könyvtár helytörténésze, hajdúságiként újabb és újabb hatvani „titkok” közrebocsátó ja. — Váljék hajlékká a könyvtár — ezt szeretném — mondja Kocsis István, egy a „ritka” hatvani születésű hatvaniak közül. Családias albumokat mutat: fényképek, levelek, rövid krónika, egy-egy dedikáció — az olvasótáborok emlékei. — Évente más-más központi gondolat köré építjük a tábori programot. Amikor Szánt István és az államalapítás felé fordultunk, megnéztük és magunk is előadtuk Ratkó József drámáját, a Segítsd a királyt. Tavaly a huszadik századi irodalom, művészet, volt a témánk, idén az Osztrák— Magyar Monarchia kora lesz. És a táborozás befejezéseként minden évben meglátogatjuk az egyik környező ország magyarok lakta területeit. Mindannyiunk feledhetetlen élménye, ahogyan — két esztendeje — Kányádi Sándor kalauzolt minket Kolozsvárott, a házsongárdi temetőben. Tavaly nyáron a Vajdaságban jártunk a táborozókkal, onnan a Fehér Ferenccel való találkozás igazán szép emlék. Dobos Lászlót Pozsonyban, a Madách Könyvkiadó piciny szobájában ültük körül, s hallgattuk, mit jelent számára a magyarság, a magyar irodalom. Most Burgenlandba készülünk. — A város szellemi életének gazdagítása a célja a közművelődési egyesületnek is — mondja Kocsis István, mikor e másik „találmányáról” kérdem. — A sztráda közel hozta a fővárost, nem nehéz lecsábítanunk közismert, elfoglalt embereket sem; színészt, más művészt, vezető közgazdászt, politikust. * Aztán itt vannak a „riválisok”. A Hatvani Galéria immár országosan ismert hagyománya a tájképfestészeti és a portrékat bemutató biennálé. A Galéria Baráti Köre havonta indít buszokat másmás város, múzeum felkeresésére. Szerveztek már utat Bécsbe, Kolozsvárra, tavaly két hétig járták Nyugat-Európa képtárait. A Hatvány Lajos Múzeum ismertetője beszámol a város- és környékbeli néprajzi gyűjtésről, a helytörténeti vonatkozású régi fotók felkutatásáról — e gyűjtemény kiemelkedő értéke Bojár Sándor 1936-ban készített fotósorozata a kastély szobabelsőiről. Ez a múzeum őrzi Lesznai Anna New Yorkból hazakerült hagyatékát: grafikákat, illusztrációkat, hímzésterveket. Jelentős a modern képzőművészeti anyag. S tán mondanom sem kell már, a múzeumnak is van baráti köre — az egyik alelnök Pálos prépost úr — se kör lelkes segítője a gyűjtőmunkának. Most első világháborús katonaemlékeket, plakátokat, grafikákat mutat be a kicsiny kiállítóhelyiség, a múzeum kincseinek zöme azonban — a kastélyra várva — jobb-rosszabb raktárakban pihen. Tagokat vonz a Városszépítő Egyesület, a Zenei Klub — a zenetörténet nagy korszakai a misék tükrében című sorozata volt a közelmúlt nagy sikere —, újabb kis közösség a Pedagógus Kórus, s a helyi népművészeti hagyományok felelevenítését vállaló Nők Klubja. Kocsis István egy aranybetűkkel ékes vaskos kötetet ajánl a figyelmembe: a Bajza József Gimnázium Aranykönyvét — tanárok, diákok visszaemlékezéseivel, dokumentumokkal. A szalagavatási ceremónia így zajlik az 59 éves iskolában: A teremben a felsorakozott diákok mellére az osztályfőnök vagy az igazgató feltűzi a zöld szalagot, s a következő beszéd det mondja: „Jelkép ez a szalag, melyet felkötöttetek a zászlóra, melynek kicsinyített mását szívetek felett viselitek. Jelképe az iskolához való ragaszkodásotoknak, jelképe annak, hogy munkátokkal és magatartásotokkal mindenkor igyekeztek öregbíteni iskolánk hírnevét, és teljes erőtökből fáradoztok édes hazánk felvirágoztatásáért.” A negyedikesek válasza: „Ünnepélyesen megfogadjuk, hogy emberséggel és magyarsággal szolgáljuk népünk ügyét.” E fogadalom szellemét kiérezni véltem a pap, a bíró, a könyvtáros szavaiból is. Azt a szellemet, amivel a még oly „szürke” környezetben is színessé, tartalmassá tehetők a hétköznapok, ennek a sokat megért városnak a hétköznapjai. Az Aranykönyv eladásából befolyt összeget egy helytörténeti lexikon kiadására fordítják. BALÁZS ISTVÁN 13
