Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-05-03 / 9. szám
FELSZÁMOLÁS, CSŐDELJÁRÁS Mi történik a gyenge /általatokkal? A Magyar Közlönyben az utóbbi hetekben több olyan értesítés jelent meg, amely a Fővárosi Bíróság végzését tartalmazza valamely vállalattal kapcsolatos felszámolási eljárás megindításáról. Hadd’ tegyük mindjárt hozzá: eddig mindössze néhány ilyen eljárást hirdettek meg, s azok is a gazdasági életben nem különösebb súlyt képviselő ipari és szolgáltató kisszövetkezetekre, leányvállalatokra vonatkoztak. Mindazonáltal, az első ilyen közleményeknek a közzététele is jelzi, hogy megkezdődött a megvalósítása az Elnöki Tanács 1986. évi 11. számú, a felszámolási eljárást szabályozó rendeletének. Ezt a rendeletet, amely tavaly szeptember 1-jén lépett hatályba, s amelyet az Országgyűlés is jóváhagyott, a köznyelvben „csődtörvény” néven ismerik. Vajon azt jelenti-e ez, hogy a magyar gazdaság működésének mintegy „alkatelemévé” vált a vállalati csőd, s ha igen, milyen formában és várható mértékben? Bizonyára nem kevesen vannak — itthon és külföldön is —, akik a csőd szóra felkapják a fejüket, s mintegy „elvi” alapon megkérdőjelezik annak létjogosultságát egy szocialista gazdaság életében. Érdemes tehát közelebbről megnéznünk az új szabályozás tükrében: mi húzódik meg a gyakorlatban e sommás fogalom mögött? Vajon megalapozott-e az a feltételezés, hogy a jövőben a veszteséges, fizetésképtelen, alaphiányos, egyszóval az úgynevezett rossz vállalatokra nem vár más, mint a csőd, azaz — pestiesen szólva — lehúzhatják a rolót? Erről természetesen nincsen szó. Az igen alapos, a nemzetközi gyakorlatot is tanulmányozó, két és fél éves előkészítés után hozott szabályozásnak az az alapvető célja, hogy meggyorsítsa a gazdaság szükséges struktúraátalakítását, fokozza a gazdaság jövedelemtermelő képességét. Ez ugyanis ma a gazdaságpolitika első számú és halaszthatatlanná vált célkitűzése. Az új szabályozástól természetszerűleg nem várható, hogy önmagában biztosítsa egy ilyen széles körű feladat megoldását. Az azonban igen — s erre számítunk is —, hogy számottevően leszűkítse azoknak a vállalatoknak a körét, amelyeket hosszú éveken át a jól, hatékonyabban gazdálkodók, s ezzel az egész társadalom rovására tartottunk életben. Csupán az arányok érzékeltetésére jó tudni, hogy évenként a költségvetési tiszta bevételek mintegy 10 százalékát fordítjuk az alacsony hatékonysággal gazdálkodók megsegítésére, illetve veszteségeik rendezésére. Aligha kell bizonyítani: ez a tetemes összeg érezhetően hiányzik abból a pénzből, amelyet a gazdaság fontos fejlesztési céljaira tudunk, illetve kellene fordítani. Le kell szögezni, hogy az új szabályozás sem hagyja magukra, bízza sorsukra a bajba jutott vállalatokat. Változtat azonban azon, hogy az ilyenek — még ha nehézségeiket éppen saját, kevéssé átgondolt, ésszerűtlen gazdálkodásuk idézte is elő —, szinte automatikusan számíthattak arra. hogy az állam megtéríti veszteségeiket. Éppen ezért, az új rendelet szerint az állam — kivételes esetektől eltekintve — nem vesz részt a problémák rendezésében, hanem az egymással gazdasági-piaci kapcsolatban álló gazdálkodó szervezetek feladatává teszi azok megoldását — megegyezéssel, vagy bírósági úton történő felszámolással. Állami szanálásra csak akkor kerülhet sor, ha például a veszteséges tevékenység megszüntetése jelentős foglalkoztatási gondokat okozna az ország adott területén, vagy veszélyeztetné a nemzetközi kötelezettségek teljesítését. A szanálási eljárást is — amelyet egyébként a pénzügyminiszter rendelhet el — meg kell előznie az adósok és hitelezők közötti egyeztetési szakasznak, amelyet az érdekképviseleti szervek (mint például a Magyar Kereskedelmi Kamara) irányítanak. Az elsődleges cél minden esetben egyezség létrehozása az érdekeltek között, ami lehet például fizetési haladék, vagy pénzügyi segítség megadása. Minthogy a fizetési nehézségek túlnyomórészt olyan körben merülnek fel, amelybe egymással tartós kapcsolatban álló — úgy is mondhatjuk, egymásra utalt — vállalatok tartoznak, a szakértők bíznak abban, hogy az esetek igen nagy hányadában ezeknek az egyeztetéseknek a során sikerül valamilyen modus vivendit találni. Ez ugyanis nemcsak az adósok érdeke, hanem a legtöbb esetben a hitelezőké is, hiszen számukra sem közömbös, hogy például egy hosszú évek óta rendszeres vevőjük sorsa bizonytalanná válik, ami érzékenyen érintheti saját üzleti tevékenységüket. Ha egy vállalat fizetésképtelenné válik, ő maga kérheti a rendezést, az alapító (például minisztérium, vagy tanács) hozzájárulásával, s ezzel mintegy kényszerítheti hitelezőit, hogy megkíséreljék az egyezség létrehozását. Másfelől a hitelezők is kezdeményezhetik az eljárást, ami tükrözi a szabályozás rugalmasságát és az egyenjogúságot. Az már az egyeztetést irányító szerv feladata, hogy — egyezség hiányában — megkérdezze az e célra a Pénzügyminisztérium mellett működő Szanálási Szervezetet: kívánja-e szanálni a vállalatot, vagy nem. A válaszadás határideje 30 nap, s igenlő esetben természetesen megszűnik a felszámolási eljárás. Tegyük gyorsan hozzá, hogy az egyébként szűk körben várható szanálás sem jelent „automatikusan mentőövet”. Ilyen esetben ugyanis az állam — alapos vizsgálat után — szabályos megállapodást köt a vállalattal, amelyben részletesen rögzítik azokat a feladatait, kötelezettségeit — például a termékszerkezet határidőre elvégzett korszerűsítését —, amelyeknek eleget kell tennie a kapott pénzügyi segítség fejében. A kivételnek tekinthető szanálás tehát — és jó, ha ezt tisztán látjuk — nem lép a korábbi rendszeres állami támogatás helyébe! A „csődtörvényhez” kapcsolódó szabályok új eleme a bírósági eljárás. (Igaz, annyiban nem új, hogy az 1945 előtti magyar csődeljárásban fontos szerepük volt a bíróságoknak, s ma is ez a helyzet a legtöbb külföldi országban.) Erre a szakaszra is — amelyben első fokon a Fővárosi Bíróság, másodfokon pedig a Legfelsőbb Bíróság jár el — az jellemző, hogy a bíróság kötelessége megállapodást megkísérelni az érdekeltek között. Csupán abban az esetben, ha az egyezségi tárgyalás nem vezet eredményre, adja át az ügyet a felszámoló szervezetnek, amely elkészíti a zárómérleget és a vagyonfelosztási javaslatot. Ezek alapján, újabb tárgyaláson — a bizonyítási eljárást követően — mondja ki a gazdálkodó szervezet felszámolását, amit ugyanúgy közzé kell tenni, mint az eljárás megindítását. A tényleges felszámolást a Pénzintézeti Központon belül speciálisan képzett szakemberekből létrejött felszámolási szervezet bonyolítja le. Sok lesz-e a felszámolásra kerülő vállalat, vagy kevés? Ma még aligha lehet erre a kérdésre válaszolni, annál is inkább, mert ebbe a kategóriába olyanok is kerülhetnek, amelyek megszűnését gazdaságtalan tevékenységük miatt esetleg maguk az alapítók (minisztérium, tanács) kezdeményezik. Ahhoz azonban nem fér kétség: minden lehetséges eszközzel csökkenteni kívánjuk az ebben érintett dolgozók problémáit. (Még akkor is, ha — szakértői vélemények szerint — az országnak a több jövedelmet hozó tevékenységekre való fokozott összpontosítás érdekében mintegy 100-150 ezer ember átcsoportosítása látszik szükségesnek az iparban és az építőiparban.) Azok a vállalatok például, amelyek korszerűbb termékszerkezetre, s ezzel összefüggésben modernebb technológiára térnek át, dolgozóik átképzésére állami támogatásban részesülhetnek. A tavaly szeptemberi rendelet szerint pedig a tanácsi munkaügyi irodákat — ha legalább tíz dolgozó munkaviszonyának megszüntetése válik szükségessé — erről előtte már legalább három hónappal értesíteni kell, hogy az érdekelteknek megfelelő új munkahelyet ajánljanak fel. Ha ez három hónap alatt nem sikerülne, fél évvel meghosszabbítják — munkavégzés nélkül — a felmondási időt, s ezt követően is további fél évre jár az elhelyezkedési támogatás. Ez tehát összesen 15 hónap (az utolsó félév első felében csak 75, második felében pedig 60 százalékos átlagkeresettel), ami a hazai munkaerő-kereslet mellett feltétlenül elegendő „időtartalékot” nyújt. Természetesen még így is akadhatnak olyanok, akiket a kényszerű munkakörváltozás — legalábbis átmenetileg — kedvezőtlenül érint. Egy dologról azonban nem szabad megfeledkeznünk. Az 1985. évi adatok szerint 263 vállalatnál volt veszteség, amelynek összege elérte a 157 milliárd forintot. Ennek megszüntetése pedig, vagy legalábbis számottevő csökkentése nemcsak az egyes ember, hanem az egész társadalom érdeke. FOLLINUS JÁNOS 5
