Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-04-18 / 8. szám
hívást kaptam a Kulturális Kapcsolatok Intézetétől. Gyerekkorom óta akkor először, 1973-ban jártam Magyarországon. Hat hónapot töltöttem itthon. — Tizenharmadik éve tanítok Venezuela központi egyetemén irodalomkritikát és irodalomelméletet, nyolcadik éve vezetem a tanszéket. Tehát sok konferenciát és előadást tartottam, de kizárólag spanyolul. Magyar nyelven viszont első alkalommal kellett vizsgáznom, méghozzá esztétikából. Magam is meglepődtem, hogy a sok szakkifejezést is folyékonyan tudtam. Azt hiszem, a kitüntető „summa cum laude” bizonyítvánnyal ezt is jelezték. — Miért doktorált magyar egyetemen? — Ezen a szakon minden kollégám külföldön vizsgázik. Sokan mennek észak-amerikai egyetemekre, mások Párizsba, Londonba. Én — mint egyedüli magyar a tanszékünkön — természetesen Budapestet választottam. Részben, mert az Eötvös Loránd Tudományegyetem spanyol tanszéke nemzetközileg elismert, részben, mert a magyar gyökereimet fontosnak tartom. Nagyon jól éreztem magam itthon, a Művelődési Minisztériumtól két hónapra szóló ösztöndíjat kaptam, a lakásomat is ők fizették, a caracasi egyetem pedig az útiköltségemet fedezte. — Milyen lehetősége van egy spanyol nyelvterületen működő egyetem tanárának a magyar irodalom és kultúra ismertetésére, ápolására? — Két szemeszteren keresztül vezettem kurzust József Szirmai Endre (jobbról) Erzsébet angol királynővel Egy polihisztor Szirmai Endre egyike azoknak a magyar származású tudósoknak, akik világhírnevet szereztek külföldön. Einstein és Szent-Györgyi Albert egykori munkatársát ma a világ neves tudósai között tartMegyik János pálcikái MEGF0G1H A TERET Attila verseiből, persze spanyol fordításban. Nagyon szerették a diákok, és szívesen jártak az órákra. Jómagam magyar szerző prózai munkájának spanyol fordítására vállalkoztam. Á Corvina felkérésére lefordítottam Rosty Pál 1861-ben kiadott útinaplójának egy részét. Ügy tudom, már nyomdában van. Rosty Pál, aki tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának is, 1856-ban utazott Amerikába, bejárta Mexikót, Texast és Közép-Amerika szigetvilágát. Nos, ezt a kötetet bizonyára nagy érdeklődéssel olvassák majd a latinamerikai országokban: hogy már több mint százötven esztendeje foglalkozott valaki az ő országukkal — magyarul. — Ügy tudom, rokoni kapcsolat fűzi egy nagy magyar lírikushoz? — Kiss József költőnek, A Hét című irodalmi folyóirat legendás alapítójának vagyok a dédunokája. De ettől függetlenül nagyon szeretem a verseit. Édesanyám unokája Kiss Józsefnek. Féltve őrzött szobra, Teles Ede szobrászművész alkotása szüleim lakásának legszebb dísze. Négy testvérem van. Húgom orvosnő, egyik öcsémnek üzlete van, a másik az egyetemen számítástechnikát tanít, a harmadik agrármérnök. Itt Magyarországon is él két Kiss Józsefunoka. Sára Budán lakik, anyám húga, Noémi, Pécelen. Két hónapig agyonkényeztettek ... — További tervei? — Most már „csak” az akadémiai doktorátus van hátra. Remélem, pár év múlva az is ilyen sikeres lesz. HERNÁDI MAGDA ják számon. Találmányait, köztük a sejtcentrifugát; az általa kikísérletezett gyógyszereket, továbbá biokémiai eljárásait minden jelentősebb országban ismerik és használják. Számtalan egyetem és akadémia rendes vagy tiszteletbeli tagja. Tudományos és irodalmi témájú alkotásai 49 nyelven olvashatók. Orvostudományi munkássága mellett atomfizikával is foglalkozik, nyelvészeti tanulmányokat is készít, s jelentős az irodalmi tevékenysége. A 65. születésnapjára megjelent — irodalmi alkotásait tartalmazó — könyv bevezetőjéből idézünk néhány sort: „Irodalmi működése két részre tagolódik. A Szirmai Archívum útján ébren tartja édesapja, a jeles vajdasági író, Szirmai Károly emlékezetét is. Munkásságának e területe inkább irodalomtörténeti vonatkozásban jelentős. Esszéiben, emlékezéseiben, filozófiai elmélkedéseiben pedig örök emberi kérdésekre keresi a választ. Költészete, szelíd, halk hangjaival, része az egyetemes magyar lírának.” A kapu becsukódik, és a Mariahilfer Strassenak a Bécsbe ránduló magyarok híres bevásárlóutcájának zaját felváltja a múlt századi, kopottságában, sivárságában is méltóságteljes, hatalmas lépcsőház csöndje. A lakás, akár a lépcsőház, hihetetlenül tágas. A művész kuckója kicsiny, a szobákat nem a használati tárgyak uralják. Körös-körül a falakon, a polcokon, álványokon mindaz, ami a lakót a tegnaphoz és a mához köti: magyar népművészeti kerámiák, a fiatalon elhunyt társ képei és fapálcikák — minden menynyiségben. Fantasztikus, meghökkentő kompozíciók. Különösen megragad egy groteszk korpusz, szenvedés és fájdalom fapálcikákból. Megyik János hirtelen vált ismertté: megnyerte a bécsi ENSZ- központ nagytermének díszítésére kiírt pályázatot. A siker általában mindig jókor jön, ám a sovány, bajuszos, konok művész esetében különösen így volt. „Ha nem nyerek — mondja — valószínűleg nem tudunk itt beszélgetni, mert nem tudom kifizetni a lakbért.” Megyik 1938-ban Szolnokon született, gyermekkorát Komáromban töltötte. 1956 óta él Bécsben. Valahogy minden simán indult ... Rögtön fölvették az Akadémiára, 1961-ben végzett, és 1964- ben már önálló kiállítása volt (az első, s mindmáig az utolsó). 1963- ban tette le először az ecsetet, hogy azután végleg hátat fordítson a festőszerszámoknak. „Kevés volt a két dimenzió, térbe szerettem volna hozni a képeket. A teret, a megfoghatatlant, a semmit akartam megfogalmazni.” A falon befejezetlen kép — az utolsó. Sok-sok szines folt. Ezután következett a „kitörés”. A hatvanas évek végén olvasott először a lézer hologramról. „Szerettem volna csinálni, de nem jutottam hozzá. Ma már azt mondom: hál’ istennek. Kénytelen voltam más irányban kísérletezni.” Fapálcikákat vett, olyanokat, amilyeneket a repülőgép-modellezők használnak. Az anyag nem volt számára ismeretlen, gyermekkorában szívesen barkácsolt repülőgépeket. Most viszont fantáziáját repítették a pálcikák. Épületalaprajzokat rakott ki belőlük, azután erre fölépített valami mást, sajátot. A kísérleteket más irányban is folytatta. A korpusz? Egyik barátját fényérzékeny papírra fektette, a lenyomatot egy fix helyről megvilágította, a fénynyalábokat rekonstruálta, és így építette fel az alkotást. Azt, hogy Megyik valami mást akart, példaképválasztása is mutatja. Az álmodott kor a reneszánsz, amikor a mester még meg tudja jeleníteni az egész világot. De hogyan lehet ábrázolni a rohanó mát, az iszonyúan bonyolult, minden eddiginél több próbatételt, több kihívást is nyújtó időszakot? Megyik talált egy különös választ. Éz persze lehet vitatható (melyik nem az?) — de válasz, amelyhez igyekszik még közelebb jutni. Az ENSZ-központ pályázatának zsűrijét mindenesetre „megfogta” a tervezett mű, amely vörösfenyőből készül, mintegy 8,5 méter hosszú, 7,5 méter mély és 4—5 meter széles. A munka nagy lehetőséget kínál. „Egy írónak, ha szerencséje van — mondja Megyik János —, megjelenik a könyve, és sokan megismerik. Ám ha egy képzőművésznek van szerencséje és megveszik a művét, akkor a mű eltűnik. A köztéri művészet? Szerintem ami manapság egy mű körül történik, az beleszól a műbe. Figyelje csak meg, az igazán jó művek a közterektől függetlenül jönnek létre. Az egyetlen lehetőség talán a múzeum ..Ahol — Bécsben és Budapesten is — van Megyiknek egy-egy alkotása. Az igazi megismerés azonban most következhet, hiszen az ENSZ-város Bécs egyik legnagyobb nevezetessége. H. GY. 15
