Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-04-05 / 7. szám

Köröndi

cserepek

A lábos, a fazék kék-piros zománc, teflon vagy acél, a levesestál, a tányér-pohárnemű jobbára gyári porcelán ma már. Ám a cserépedény nem hagyja magát! Díszhelyre került a csupor, a bokály, a bődön, a butella, a kancsó — dédelgetett kedvenccé váltak, melyeket nemcsak szemmel jó végigsimítani. Szeretjük őket, mert mintázatuk látni engedi a virágíró kezet, formájuk-ívük a szürke ujjbegyet a sebesen forgó korong felett, mert mázukban a kemence tüze otthonmeleggé szelídül.

Az én kedvenceim a Kis-Küküllő völgyében, Marosvásárhelytől egy óra járásnyira, Koron— Az ezerhatszázas évekig nyúlik vissza az itteni fazekasság története — merít a vendég kérésére a hagyományok sűrűjéből. — Eleink sokáig csak egyszerű főzőedényeket korongoztak. Hogy jól éltek volna azt nem mondhatnám, egy szekér agyagért két napig kellett kaszáljanak a szekeresnek. Lenézett emberek voltak, kurtaharisnyásnak csúfolták őket. Később a használati edényt megcsíkozták fehérfölddel, és akadt olyan is, aki csík helyett tulipánt pingált a vörös alapra. Küsmőd, Siklód, Etéd járt élen a díszítésben, a környéken Székelyudvarhelyt alakult az első

dón születtek.

Atyjuk-mesterük Józsa János, az egyik legnevesebb a helyi fazekasok közül.

Merthogy Korond fazekasfalu. Századokra visszanyúló, apáról fiúra szálló hagyományt hirdet a cégérek sűrű rendje, a vevőcsalogató mustra a kapuk előtt. Józsa János is beleszületett a mesterségbe, s lett annak művésze tehetsége, no meg szorgalma, kutakodó-kísérletező kedve által. Könyvtára egy professzoréval vetekedhetne. De minek is ez a „fölfelé” hasonlítgatás, amikor műveit forgatva, szavára figyelve természetesnek fogadjuk el: a művészi iparűzés sem nélkülözheti a könyvekből meríthető tudást, ihletet.

Szép szál ember Józsa János, fekete haja, toajuszkája kissé deresedik már, a szemeközti ráncok töprengővé teszik tekintetét. Izmos, inas kezét összekulcsolva nyugtatja az asztalon.

24