Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-04-05 / 7. szám
csapatok . a gondatlanság és kegyelethiány, az oktalanság és az újítási viszketegség több műemléket pusztított el, mint a háborúk és az elemek, a török és a tatár”. (IPOLYI ARNOLD PÜSPÖK. 1863) A hazaszeretet a szűkebb pátriához való kötődésből is táplálkozik. Mindannyiunk számára van egy város, egy falu, egy kerület, egy utcasor, amelynek felemlítése, látása különös melegséggel tölti el szívünket. És féltő indulattal is, ha múltjának egyik-másik értéke veszélyben forog, megszokott és megszeretett arculatának egyik-másik vonását a modern idő letörölni, átrajzolni készül. E szép érzés, jobbító indulat sokáig csak magánbeszélgetésekben kapott hangot. Ám lassan csak egymásra találtak a perlekedni és tenni egyaránt hajlandó lokálpatrióták. Az ország különböző területein működő városvédő és -szépítő egyesületek száma ma már hetven fölött van és 1986 tavaszán közös kívánságra létrejött a Város-Községvédő és Szépítő Egyesületek Szövetsége. Munkájukat megújult kandeláberek, kerítések, század végi lépcsőházak, újra hívogató békebeli üzletportálok, eredeti utcanévtáblák, „megtalált” szobrok jelzik. Ráday Mihály és munkatársai voltak az úttörők. S ahogyan az járatlan utakon lenni szokott, harcoltak, ha kellett veszekedtek a nemes cél biztos tudatában. A televízió népszerűségi listáján 1980-tól van az elsők között Ráday Mihály — akkor született és azóta is sugárzott — „Unokáink sem fogják látni” című műsora. Ráday egyszemélyes intézmény. Mindenről tud, minden bejelentésnek utánanéz, lót-fut, tárgyal, ha kell veszekszik, előadásokat tart — irigylésre méltó lelkesedéssel bábáskodik az „ügy” felett. A televízió épületének egy parányi szobájában régi városfotók között, „Pállasz Athéné védőszárnyai alatt” találkozunk. Alig kezdünk el beszélgetni, a vágószobába hívják, az esti adással van valami probléma. Elkísérem. A lépcsőfeljáró egyik rejtett fordulójában faragott köveket pillantok meg. — Űj szerzemények — magyarázza Ráday. — Az épület, a régi tőzsdepalota tatarozásakor bizonyultak feleslegesnek. Sikerült kimentenem néhányat, még nem tudom, hova teszem őket. A vágóasztalon egy régi állomásépületet látunk. — Sokszor gyűlik meg a bajunk olyan nagyhatalmú cégekkel, mint a MÁV, a Posta, vagy a Gázművek, mert nincsenek mindig tekintettel a városképre. A posta vagy az állomás a városok legfontosabb épületei közé tartoztak, tartoznak. Nagy kárt okoznak ezeknek a régi épületeknek nemegyszer indokolatlan lebontásával. Tisztában vagyok azzal, hogy a televízió műsora segíthet, de nem tud mindennel foglalkozni, amivel pedig kellene. Ezért is lenne szükség településeinken a helyi sajtó újbóli felélénkítésére (régebben városainkban 2-3 napilap is meg jelent)! Jó példaként említhetem a „Debrecen” és az „Esztergom és vidéke” című időszaki lap megjelenését. És a kábeltévék terjedése is ígéretes. A társadalmi városvédő munka azokban a városokban sikeres, ahol nyitott településpolitika van, s a helyi vezetők segítségként fogadják „okvetetlenkedéseinket”. Az egyesület a befolyó pénzt (tagdíjak, eseti adományok), a város vagy a község hagyományos építészeti vagy természeti értékeinek védelmére, szépítésére fordítja, azaz a pénz visz-, szaszáll a városra. — Ön az 1986 tavaszán megalakult Város- Községvédő és Szépítő Egyesületek Szövetségének alelnöke, az 1983-ban alakult Budapesti Városszépítő Egyesület egyik alapító tagja, s a legnagyobb létszámú csoport, a fotósok vezetője. Hallhatnánk valamit erről a munkáról? — 220—230 társunkra számíthatunk. Évente más-más városrész házainak — valamennyi házának — külső-belső fotózása és helytörténeti, építészettörténeti adatainak összegyűjtése a feladatunk. 1982 óta öt kiállítást rendeztünk és öt könyvet adtunk ki. A Belső-József városról készült .fotókiállítási például az Ernst Múzeumban, a Belső-Ferencváros anyagát az Iparművészeti Múzeumban láthatta a nagyközönség. Jelenleg a Belső-Lipótváros (a Vörösmarty tér és a Szent István körút közötti rész) házait örökítjük meg. * A Budapesti Városszépítő Egyesület nemrégiben költözött önálló otthonába, a Bástya utca egyik patinás épületének földszintjére, a mintegy ezer egyéni és százharminc jogi tag (vállalatok, intézmények) anyagi segítségével. Itt végre lehetőség nyílt fotólabor kialakítására, továbbá itt rendezik a vetítettképes élménybeszámolókat, összejöveteleket, s árusítják saját kiadványaikat. (Vitkay Katalin ügyvezető titkártól hallottam, hogy bár nem folytatnak tagtoborzást, mégis egyre tötaben jönnek. Legtöbben valamilyen konkrét munkára, de vállalatok, cégek is csatlakoznak. Az egyesületnek nagy szüksége van anyagi támogatásukra a működéshez, az évente ismétlődő korr^plyabb értékmegőrző, felújító tevékenységhez természetesen a pénzt sem nélkülözhetik.) — Most, amikor állandóan arról hallani, hogy az embereket csak a pénzkeresés, a saját érvényesülésük hajtja, kikre támaszkodhat egy ilyen társadalmi mozgalom? — kérdem Ráday Mihálytól. i n* ' __ rcfTr E § * X ■ff í-f % w-I* r _i_r r— if F Fj gj ”~1 1. Raday Mihály - dolgozószobájában 2. A Metrimpex felújított székházának bejárata 3. A zenélő Bodor-kút a Margitszigeten 4. Helyreállított épületdísz a József Attila utcában 5. A kispesti Wekerle-telep egyik épülete 6. A hirdetések sokszor rossz helyre kerülnek 7. Egy rozsdásodó műemlék kerítés 8. Az óbudai Fő tér 9. A Duna-partra visszakerültek a régi lámpák 10. Az időjárás tönkreteszi a puha mészkőszobrokat 11. Egy belvárosi ház külső dísze renoválás után 12. A Gresham-palota GABOR VIKTOR ÉS POKORNY ISTVÁN FELVÉTELEI — Először is, ez így nem igaz — szögezi le. — Most is vannak jó ügyekért harcolók, a közösség javát keresők. Az embereket persze leginkább az érdekli, ami közvetlenül érinti őket. A nyitott várospolitikának érvényt lehet szerezni. Azt tartanám helyesnek, ha az egyesületek tagjai beleszólnának minden lakókörnyezetüket érintő döntésbe. Természetesen ehhez az is kell, hogy a vezetők is igényeljék ezt a segítséget. Az "nem várható el, hogy mindenki mindennel egyetértsen, de közös álláspontot ki lehet alakítani. — Azt hiszem, jól példázza ezt a Tücsökrét 16
