Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-04-05 / 7. szám

SZŰRÖS MÁTYÁS // •• jr EGYUTTMUKODEST, EGYMÁS JAVÁRA Legújabb kori történelmünk tapasztalatai, s főként a korsza­kos változásokat elindító 70-es évekbeli világgazdasági, nemzet­közi politikai fejlemények kap­csán azt a tanulságot szűrtük le magunknak, hogy a nemzetek kö­zötti könyörtelen versenyben tör­ténő helytállás, az új kihívások­nak való megfelelés egy olyan kis ország számára, mint Magyar­­ország, parancsoló módon veti fel az egyetlen ésszerű stratégiát: a folyamatos és hatékony alkal­mazkodást. A széles értelemben vett nyitottság, amely bennünket jellemez, nem csupán igazodási kényszerként jelenik meg, hanem egyben lehetőséget is kínál arra, hogy a nemzetközi munkameg­osztás keretében kihasználjuk az adottságainkból fakadó rugalmas­ságot, s elébe menjünk a válto­zásoknak. Mit jelent európaiságunk? A magyar külpolitikai realiz­mus elsősorban abból fakad, hogy tudatosan vállaljuk a kis­állaim lét adottságait, de nem­zetközi kapcsolataink formálásá­ban a világ dolgait nem szűk optikával igyekszünk mérlegelni, hanem megpróbálunk lépést tar­tani a kor fő áramlataival. Magyarország külpolitikai meghatározottságainak számba­vétele során abból kell kiindulni, hogy területénél, lélekszámánál, gazdasági és katonai erejénél fog­va alapvetően kis országnak mi­nősül. Országunk mérete és adott­ságai döntően megszabják nem­zeti érdekeink érvényesítésének le­hetőségeit és korlátáit. Geopoliti­kai helyzetünk történelmünk so­rán ritkán adott tág teret a stra­tégiai manőverezésre, jóllehet többször tápláltunk bizonyos illú­ziókat. A két világháború közötti erőteljes bekapcsolódásunk a vi­lággazdasági, kereskedelmi folya­matokba, tevékenységünk köré­nek földrajzi kitágítása — így a liaítin-amerikai országokkal kiala­kított virágzó kapcsolatok — alap­vetően a regionális politikai, gaz­dasági gúzsbakötöttséget kívánta oldani. Az első világháborút le­záró békerendszer következtében Magyarország területe kétharma­dának, a magyar népesség egy­­harmadának elvesztését okozó, a wilsoni elveket figyelmen kívül hagyó csonkolás miatt a magyar külpolitika kényszerpályára ke­rült, s uralkodó osztályunk irre­ális gondolatvilága, amely a „min­dent vissza” revíziós jelszóban nyert megfogalmazást, csak sú­lyosbította a helyzetet, s az orszá­got végül is a vesztesek táborába sodorta. Szűrös Mátyás 1933-ban született a Haj­­dú-Bihar megyei Püspökladányban. Egyetemi tanulmányai után a külügymi­nisztériumba került, maid Berlinben volt diplomata. Ezt követően a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bi­zottságának külügyi osztályán dolgozott. 1975 és 1978 között berlini. 1983-ig moszk­vai nagykövet, ezután a Központi Bizott­ság külügyekért felelős titkára. A Par­lamentben — ahol szűkebb pátriájának képviselője — a külügyi bizottság elnöki tisztét tölti be. Lapunkban közölt cikke annak az előadásnak az alapján készült, amelyet 1987 márciusában New Yorkban a Kelet—Nyugati Biztonsági Ta­nulmányok Intézetében tartott. A II. világháborút követő idő­szakban Magyarország részévé vált a szocializmus katonai, poli­tikai, gazdasági szövetségi rend­szerének, amely fokozatosan a kö­zösségi és a nemzeti érdekek, tö­rekvések egyidejű megvalósításá­ra alkalmas eszközzé alakul. Ko­rábbi törekvéseinket gyökeresen átértékelve megtettük az adott körülmények között egyetlen ra­cionális lépést: a szomszédainkkal a sajátosságoknak megfelelően rendezett, kooperatív viszony ki­alakításán fáradoztunk. Ezen be­lül is elsődleges jelentősége volt annak, hogy a velünk közvetle­nül szomszédos világhatalommal, a Szovjetunióval kiépítsük és köl­csönösen előnyössé tegyük a kap­csolatainkat. A szövetségeseink­kel folytatott együttműködés je­lentőségét aláhúzza, hogy hazai eredményeink és vívmányaink je­lentős mértékben erre a kapcso­latrendszerre alapozódnak. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt, hogy napjainkban minden harmadik magyar jelen­legi országhatárainkon kívül él, s döntő többségük épp a szom­szédos országokban. Sorsuk ala­kulása iránt érzett felelősségünk alapvetően meghatározza köz­vetlen szomszédainkhoz fűződő viszonyunk fejlesztésének szüksé­gességét, a közép-kelet-európai párbeszéd elmélyítését. A Szovjetunióhoz és a szocia­lista országokhoz fűződő szövet­ségünk fontossága azonban nem zárja ki — sőt a mai világ realitásai feltételezik is ■— a kap­csolatok kiépítésének szükséges­ségét az eltérő társadalmi rend­szerű országokkal, köztük az Ame­rikai Egyesült Államokkal, amennyiben erre őszinte érdek­lődést tapasztalunk, s ezek az egyenlőségen és a kölcsönös elő­nyökön alapulnak. Fejlődésbeli, nagyságrendi hátrányaink mér­séklését ugyanis csak széles körű, jól működő nemzetközi kapcsolat­­rendszer keretében látjuk meg­valósíthatónak. Törekvésünk, hogy a beggar-my-neighbour magatartást egyre szélesebb kör­ben váltsa fel a better-my-neigh­­bour szemlélet, vagyis az előnyök szerzését nem egymás rovására, az egyoldalú függés útján, hanem az objektív egymásra utaltság­ból fakadó együttműködés elmé­lyítésével kívánjuk megvalósítani. Történelmi hagyományaink, sokévszázados gazdasági és kul­turális fejlődésünk, múltunk és jelenünk ezernyi szállal köt ben­nünket Európa egészéhez. Ezer­egyszáz éves múltra visszatekin­tő európaiságunk azt jelenti, hogy alapvető érdekünk az össz­európai együttműködés kiteljesí­tése, új formákkal, tartalommal való gazdagítása, az európai biz­tonsági együttműködési folyamat továbbfejlesztése. A kelet—nyuga­ti párbeszéd elmélyítéséhez történő konstruktív hozzájárulásunk leg­fontosabb nemzetközi feladataink közé tartozik. A kisebbségek jogaiért Az utóbbi években külpoliti­kánk egyre erőteljesebben kiraj­zolódó vonása, hogy elvi alapon föllépünk a nemzeti kisebbségek jogainak érvényesítése, az embe­rek és a népek közötti szabad, mesterséges korlátok nélküli érintkezés érdekében. Valljuk, hogy a szomszédos országokban nagy tömbökben élő három és fél­­milliónyi magyarság és a nálunk élő — nem jelentős lélekszámú — más nemzetiségek nem szük­ségképpen a bizalmatlanság ele­meit erősítik, hanem tényleges összekötő kapcsot, hidat jelent­hetnek országaink, népeink kö­zött. Mi a magunk részéről ezért is ösztönözzük — a demokratizá­lási folyamat szerves részeként — a hazánk területén élő nemzeti kisebbségeket, hogy éljenek egyre bővülő jogaikkal. Nem kívánunk más országok belügyeibe beavatkozni, de szá­munkra nem lehet közömbös a szomszéd országokban, vagy bár­hol a világban élő magyar ajkúak sorsának alakulása, egyéni és kollektív kisebbségi jogai érvé­nyesülésének és anyanyelvi, kul­turális ellátottságának kérdése, az anyanemzettel való.- akadály­talan kapcsolattartás biztosítása. Ezt mi alapvető emberi jognak tekintjük. Törekvésünk összhangban van a nemzetközi viszonyok számára meghatározó jelentőségű kölcsö­nös megértés és bizalom megte­remtésének igényével, az emberi dimenzió nemzetközi érvényesí­tésének szükségességével, a hel­sinki záróokmány elveivel, a nemzetközi jog normáival. A kis országok szerepe Hazánk történelmében koráb­ban szinte nem volt olyan idő­szak, amikor valamennyi nagyha­talommal egyidejűleg jó kapcso­latokat tudtunk volna fenntarta­ni. Mindenekelőtt azért szemlél­jük aggodalommal a szovjet—ame­rikai viszony feszültségeinek időn­kénti felerősödését, mert fékező hatásuk a kelet—nyugati kapcsola­tok egészében érezhetők. Jóllehet, a 80-as évek elején a két nagy­hatalom közötti párbeszéd hiá­nyát a kis és közepes országok megnövekedett külpolitikai akti­vitása nem eredménytelenül igye­kezett ellensúlyozni, mi is úgy ítéljük meg, hogy a nagyhatal­mak közötti közvetlen kapcsola­tokat semmi nem helyettesítheti. Egy jól működő nemzetközi kapcsolatrendszer fontos felté­tele, hogy az abban részt vevő or­szágok sajátosságaik, lehetőségeik maximális kihasználásával hozzá­járuljanak a rendszer egészének stabilitásához. E tekintetben kü­lönös felelősség hárul a nagyha­talmakra. Véleményünk szerint a kis országok mozgásterének be­szűkülését nem a nagyhatalmak egymáshoz való közeledése hozza magával, hanem ellenkezőleg: a veszélyt mi a feszültségek „itúl­­reagálásában” látjuk, amely alá­áshatja és megsemmisítheti azt az elengedhetetlen bizalmat, amely nélkül semmiféle partneri kapcsolat kiépítése nem lehetsé­ges. A súlyos történelmi feszültsé­geket megélt, nemzeti sérelmek sebeit hordozó közép-európai tér­ségben a bizalom, az együttműkö­dés, a jószomszédi viszony szá­munkra nem pusztán jól csengő kifejezések. Ezek a fogalmak nem­zeti sorstragédiák, keserű vere­ségek nyomán leszűrt fontos ta­nulságokat hordoznak, ezért kül­politikai tevékenységünk alapel­veit képezik. Nemzeti érdekeink­ből kiindulva az elmúlt években a szomszédainkkal kialakított két- és sokoldalú együttműködésünk elmélyítésére, erősítésére és szé­lesítésére törekedtünk. Meggyő­ződésünk, hogy e kapcsolatok egyaránt szolgálják a magyar és a szomszédos népek érdekeit, és ily módon hozzájárulnak konti­nensünk egésze biztonságának erősítéséhez, politikai légkörének javításához. Magyar—amerikai viszony A magunk részéről különös je­lentőséget tulajdonítunk a ma­gyar—amerikai kapcsolatok rende­zettségének. Örvendetes ténynek tartjuk, hogy együttműködésün­ket ma nem terhelik lényeges, megoldatlan problémák, és köl­csönösen erőteljes laz elhatáro­zottságunk, hogy az eddig elér­tekre támaszkodva érzékelhetően továbblépjünk. Közvéleményünk megelégedéssel fogadta az ame­rikai kormányzatnak azt a dön­tését, hogy 1978 januárjában visz­­szaadta jogos tulajdonosának, a magyar népnek államalapító Szent István királyunk koronáját és a koronázási ékszereket, e felbe­csülhetetlen értékű nemzeti erek­lyéinket. A magyar—amerikai kapcsolatok építésében már nem az alapozás­nál tartunk, a falak már állnak, fenn van a tető is. A most követ­kező lépés ennek az „épületnek” a berendezése, kényelmesen „lak­hatóvá tétele” — s ez sem kisebb feladat, mint amit már eddig el­végeztünk. Országaink, népeink között sok az összekötő kapocs. A múlt szá­zad végétől kezdve, az európai és a magyar történelem tragikus ese­ményeihez kötődve — különböző hullámokban — az Amerikai Egyesült Államokba több millió 3

Next

/
Thumbnails
Contents