Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-03-23 / 6. szám
I Egy élet dokumentumai A pápai vízimalomtól a Hawaii-szigetekig „Valami történik. Egy ember életében meg lehet számolni a perceket, amelyekben valami történik”- jutnak eszembe Simone de Beauvoir Amerikai útinaplójának első mondatai. Ö akkor érezte ezt, amikor 1947 januárjában először repült New Yorkba, én akkor amikor a Hawaii-szigetek fővárosából, Honoluluból, az öt nagyobb sziget közül a legnagyobbra, Hawaii szigetére repültem. A reptéren egy pici, ősz szakállas ember fogadott: Rosti Árpád építő-iparművész. Már az első pillanattól úgy éreztem, régen ismerjük egymást, közvetlensége, humora azonnal átsegített a bemutatkozást követő első kínos perceken. A házában ültünk le beszélgetni. — Hogyan határozta el, hogy belsőépítész lesz? — Tulajdonképpen a rajzolási készségem, kézügyességem vezetett a pálya felé. Középiskolás koromban díjakat nyertem rajzolással. Szabadkán születtem, de már néhány éves koromban Pápára kerültem. Amikor pályaválasztás előtt álltam, úgy éreztem, legjobb, ha iparművész leszek. A család azt mondta: legyek inkább építész. A középiskolai osztályokat magántanulóként jártam és eközben minden évben más-más szakmában dolgoztam: először asztalosinasnak mentem, majd egy esztergályosnál dolgoztam, később pedig vízimalom-készítő iparos fogadott magához. Ezek az évek felérnek a régi idők iparostanoncainak európai vándoréveivel. Mindeközben persze az iskolában letettem a vizsgáimat is. A győri főreálban érettségiztem, majd a prágai Károly Egyetemen építészetet tanultam. Az egyetem elvégzése után megkértem az apámat, hogy támogassa tanulmányaimat még egy évig, így Pesten Kaesz Gyulánál, az akkori idők híres építész-iparművész mesterénél gyarapíthaittam ismereteimet. Tőle származik egyébként az építő-iparművész kifejezés, ami nagyon találóan magában foglalja az építészi, belsőépítészi és az iparművészi munka lényegét. De sok minden mással is foglalkoztam: reklámgrafikával, bútortervezéssel. Pályázatokat is nyertem. Miután úgy gondoltam, eleget tanultam, elkezdtem munkát keresni. Ez 1932-ben volt. — Nem ez volt erre a legideálisabb idő . . . — Annyira nem, hogy nem is kaptam munkát. Rengeteg diplomás volt állás nélkül. Ekkor ajánlotta fel egy ismerősöm, hogy elmehetnék Palesztinába egy bécsi cég kirendeltségére kiállításrendezőnek. Itt 1936-ban elég zavaros lett a helyzet, az arabok lázongásai, a sztrájkok egyre kellemetlenebbé és bizonytalanabbá tették a helyzetet, így hazajöttem Pestre. — Változott valamit a munkaszerzési lehetőség 1932-höz képest? — A helyzet majdnem roszszabb volt, mint Palesztinában. Napról napra éltünk, s emlékszem, egyszer karácsonykor a feleségem, Ilonka (aki egy ügyvéd mellett volt titkárnő) kapott ajándékba két kiló bonbont. Három napig csak ezt ettük. El tudja képzelni, mennyire meg lehet ezt utálni ? — Mikor határozták el, hegy kivándorolnak Amerikába? — Már Palesztinából való viszszaérkezésünk után gondoltunk erre, rokonaink csábítottak minket. Az amerikai kvóta azonban már vagy tizenöt évre előre telítve volt. Aztán eszembe jutott, hogy a jugoszláviai kvóta terhére sokkal könnyebb lenne kivándorolnunk, és szabadkai születésem erre lehetőséget nyújt. Végül is 1940-ben már Amerikában voltunk. A fogadóbizottság azt ajánlotta, menjünk Texasba. Mielőtt kijöttünk, láttunk egy westernfilmet, ami Texasban játszódik. Erre a vidékre — a film alapján — egyáltalán nem vágyódtam. De legjobban az zavart, hogy a texasiakat kétméteres, hatalmas embereknek képzeltem. Én, amint látja, elég kicsi vagyok, ezért ez a környezet semmiképpen nem vonzott. így aztán New Yorkban, Brooklynban maradtunk. Egy szállodában pincér lettem, Ilonka pedig szobalány. Faházban laktunk, a szálloda többi alkalmazottjával együtt. Nem volt valami fényes időszak, elsősorban azért, mert a ház tele volt rovarokkal és ezek egyszerűen megették a ruháinkat. Minden pénzt, amit kerestünk, félretettünk, aztán kivettünk egy szobát. Az első „rendes” állásomat egy játékgyárban kaptam. Itt tizenöt bejegyzett játékszabadalmam volt, ez persze anyagi haszonnal is Rosti Árpád plakátjai a 30-as évekből járt és némiképp „dobott" társadalmi helyzetünkön is. — A háború kitörése hogyan befolyásolta további sorsukat? — Egyre nehezebb feltételek mellett kellett dolgozni, míg végül megszűnt a játékgyár. Kezdtem a hirdetéseket böngészni, s többek között egy bútortervező céghez is elmentem. Rengetegen álltak előttem sorban, s mire bekerültem, már biztos voltam abban, hogy itt régen találtak megfelelő embert, és talán csak emberbaráti szeretetből hallgatják végig a még ott lévő néhány „éhenkórászt”. Mondtam a személyzetisnek, hogy nagyon hálás vagyok neki ezért a gesztusért, hogy meghallgat. Amikor pár mondatban előadtam neki életem addigi történetét, és megmutattam neki néhány rajzomat, megfogta a kezem és átvitt néhány házzal odébb egy irodába. Azt mondta a tulajdonosnak, ez a te embered, fogadd fel. A tulajdonos elém tett néhány ipari rajzot, hogy megállapítsa, el tudom-e olvasni. Amikor közöltem vele, hogy a rajz rossz, azonnal felvett. — Nyilván gondot okozott magyar állampolgársága . . . — Igen, az első időben volt néhány kellemetlenségem. Mint ellenséges idegennek (hiszen Magyarország és az Egyesült Államok a háborúban szemben álló felek voltak) a cég először megpróbált engedélyt szerezni, aminek alapján legalább általános, a hadiiparhoz nem kapcsolódó munkákat elvégezhetek. Modelleket és rajzokat készítettem. A különböző cégek emberei kezdtek megismerni. A cégtulajdonos mindent rám hagyott, így a megrendelőkkel is én tárgyaltam. Egyszer az egyik megkérdezte, hogy mennyit keresek és amikor megtudta, hogy alig kapok valamivel többet a minimumnál, segített új munkát keresni. Olyan céghez kerültem, ahol a hadiipar által készített különböző eszközök — a tábori konyha felszerelésétől a gépfegyverekig — használati utasításait és kezelési útmutatóit rajzolták. Végül én lettem itt a főrajzoló. — Többé már nem zaklatták, mint ellenséges idegent? — Közben az USA kormánya készített egy listát azokról a személyekről, akik mint idegen állampolgárok az Egyesült Államok számára fontos személyek. Ötezer embert érintett a kongresszus rendelkezése, mely szerint ezek az emberek a szokásos öt év lejárta előtt, soron kívül lehettek amerikai állampolgárok. Én is közöttük voltam. — Mihez kezdett a háború befejezése után? — Azonnal saját üzletbe vágtunk. Kerámiával kezdtünk foglalkozni. Szinte minden tőke nélkül kezdtük el, még az égetőkemencét is nekünk kellett elkészítenünk. Én voltam a rajzoló, tervező, a gyártó, az eladó, egyszóval minden. A feleségem volt a kisinas. Három évig csináltuk ezt, majd különféle lámpákat készítettünk, szintén kerámiából. Közben megtanultam a zománcozás csínját-bínját, és ezzel tovább bővült az eladásra kerülő iparművészeti tárgyak sora. Egy nagyobb cégnek órákat készítettünk fából, fémből, zománcozottan, szóval fokozatosan egyre több olyan tárgyat, amelyet lakásokban, irodákban használhattak. Ekkor alapítottam meg a „Rosti Workshop for Architects” céget. Először faldekorációkat készítettünk. Ezekkel a munkákkal házaltam New Yorkban. Egyre több megbízást kaptam. De az is előfordult, hogy amikor bementem egy nagyobb céghez munkát szerezni, a diáim bemutatása után azt hitték, hogy rengeteg emberrel dolgoztatok. Amikor megmondtam, hogy mindent egyedül csinálok, nem hitték el és kirúgtak. — Ekkor még mindig New Yorkban laktak? — El akartunk kerülni New Yorkból. Nem szerettük a várost. New Yorktól úgy ötven mérföldre északra találtunk egy telket, ahol egy kis vityilló állt. Semmi pénzünk nem volt az építkezéshez, de egy barátunk elmagyarázta, hogyha én magam terve-23
