Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-03-23 / 6. szám
I Bogáti Péter, aki már több könyvet szentelt a Kossuth-emigráció Amerikába került érdekes embereinek, most A mahagóni ember címmel dokumentumregényt írt László Károlyról, Kossuth titkáráról a törökországi száműzetésben, majd amerikai útján. A titkár naplót vezetett, amely a korszak történetírói számára értékes forrásanyag lett. Inkább Kosauthról írt, mint saját, személyes dolgairól. Ezt így magyarázza: „Amíg Öt szolgáltam közvetlen közelről, addig a magam sorsa egy volt az övével: amikor arról írok, mi történt vele, egyben azt is írom, ami velem történt.” A kormányzó és a menekültek zöme 1849. augusztus 17-én Orsovánál lépték át a magyar határt és — szigorú katonai őrizet mellett — két héttel később érkeztek Viddinbe. A török kormány világossá tette, hogy a menekültek elvesztették szabadságukat. A kezdeti rettegés, hogy orosz csapatok törnek rájuk, elmúlt, de nem lehettek biztosak affelől, hogy a szultán esetleg meghátrál és kiadja őket ellenségeiknek. Franciaország és Anglia erélyesen léptek fel, flottájuk egységei befutottak a Dardanellákba, a veszély elmúlt a menekültek feje felől. A törökök meghirdették, hogy aki áttér a mohamedán hitre, annak biztonságát garantálják. Sokan voltak, akik az ajánlatot elfogadták — Bem tábornok is —, de Kossuth és társai visszautasították ezt. Viddinben sokat éheztek, nagy volt a szervezetlenség, rosszak az elhelyezés körülményei. Járvány tört ki, rémhírek terjengtek. A török kormány hozzájárult, hogy egy osztrák tábornok hazatelepítő akciót folytasson a menekültek között, akiknek háromnegyed része hazaindult. A Kossuth-csapat létszáma alaposan megfogyott. Viddinből Kisázsiába kerültek. László naplójából végigkísérhetjük a törökországi tartózkodás nehéz napjait. Kossuth minden lépését osztrák kémek követték, merénylet is fenyegette, de hűséges emberei vigyáztak rá. Egy szűkebb tiszti gárda látta el a szolgálat és a védelem feladatait. Egy erre önként jelentkező, volt honvédtiszt lett a szakács. Bogáti felhasználta a titkár naplóját és abból kiderül, milyen ideges légkörben éltek. Váltogatta egymást lelkesedés és letörtség. Egy részlet a napló 1851. újév napjának bejegyzéseiből: „A lefolyt évben köztünk számtalan gyanús izgatás, viszálykodás, pletyka, rágalom, irigység, nagyravágyás, s tudja isten, mi más nem, a testvéri szeretetet, honfiúi egyetértést felforgatta, s több pártokat csinált: egyik a másikat mint ellenfelet nézte, gyűlölte, kerülte ...” A magyar emigrációt az ünnepeken szalmaláng-lelkesedés. a hétköznapokon a gyakorlati tettek megszervezésére való képtelenség is jellemezte. Egy érdekes epizód: Lord Messingbord, egy gazdag angol úr Kossuth lelkes híve volt. Felkereste a kormányKossuth titkára LÁSZLÓ KÁROLY zót Kisázsiában és egy tervét ismertette: Szmirna városa közelében a maga nevére nagy birtokot vásárol, s azon telepet állít fel a magyar menekültek összegyűjtésére. A földön gazdálkodnának, de az igazi cél a katonai készület és gyakorlás lenne, hogy amidőn az új európai háború kitör, kellő fegyveres erő álljon készen Magyarországra betörni s a szabadságharcot újrakezdeni. A tervet elfogadták, a birtokot megvásárolták, a felszerelést megrendelték. Egy Prikk József nevű egykori honvédtiszt kapott megbízást, hogy Konstantinápolyból az ott tömegesen tartózkodó magyarokat gyűjtse össze, de zaj nélkül. „Prikk legegyszerűbbnek azt találta, ha hirdetményeket ragaszt ki városszerte Konstantinápolyban, s azon szólítja fel a magyar menekülteket, jelentkezzenek telepesnek. Hanem a falragaszokat természetesen nemcsak a magyarok olvasták el, hanem a császár meg a cár emberei is, s követségeik a Portánál tüstént óvást emeltek ellene. A dolog így idő előtt kitudódván, hamvába holt, mielőtt még igazán lángra kaphatott volna.” László Károly így magyarázza, mentegeti menekült honfitársainak gyarlóságait: „A hontalanság és kenyértélenség könyörtelen erő, amely a legerősebb lelket is megtöri. Nagyon kevesen vannak, akik töretlen jellemmel tudnak minden koron talpon maradni”. Az amerikai Kongresszus 1851. március 3-án határo^ zatot hozott Kossuth és társai meghívására. Az eredeti javaslat végleges letelepedésre szólt. Az osztrák kormány előbb berzenkedett, de aztán belátták, hogy számukra a kisebbik rossz, ha Kossuth Amerikába távozik, mintha Európában marad, eleven fenyegetésként. A török kormány is boldog volt. hogy megszabadul veszélyes „vendégétől”, gyorsan felkészültek a menekültek elszállítására. Kossuth egyébként az amerikai felkérésre csak hosszú idő múlva válaszolt, hiába érkezett meg hamarosan a Mississippi nevű hadihajó Konstantinápolyba, hogy a kormányzót fedélzetére vegye. Kossuth ugyanis meg akarta őrizni politikai mozgásszabadságát, nem vállalta az amerikai kivándorlás kötelezettségét. Kitért az egyenes válasz elől, bizonytalanságban tartotta a török kormányt, fő ellenségét: az osztrák császárt, az amerikai vendéglátókat, sőt a hadihajó kapitányát is. A fedélzeten virágoskert várta a níagy hírű politikus, az úton Kossuth mégis állandó vitában állt a parancsnokkal és Gibraltárnál elhagyta a hajót. (Titkára (továbbutazóit, hogy segítse szervezni az amerikai tartózkodás programját.) Kossuth előbb Angliába ment, ahol hatalmas sikerű gyűléseket tartott az ipari városokban és Londonban. Még a vele szemben ellenséges Times is elismerte, hogy Kossuth óriási hatást tett a hallgatóság ezreire: november 3-án egy londoni gyűlésen kétszázezer ember ünnepelte a magyar politikust. 1851. november 20-án hagyta el Angliát és szállt hajóra, hogy Amerikába utazzon. A magyar politikus körútját már hosszú ideje szervezte odakinn Űjházi László — a szabadságharc végefelé komáromi kormánybiztos —, akit Kossuth amerikai megbízottjának nevezett ki. Az amerikai kormány ezt, mint hivatalos funkciót nem ismerhette el, de Újházit úgy tekintették, mint a hontalan magyarság képviselőjét. r Ú jházi elhatározása más volt, mint megbízójáé: birtokot akart, állandó letelepedést, a tisztek együtt-tartását. Ha pedig a nemzetközi politika engedi, együttesen harcba indulni. Az elképzelés nem felelt meg az amerikai magyarok többségének, akik a New Budát alapító Újházit nem követték, hanem szétszóródtak a városokban. Kossuth visszautasította a letelepedést és amikor világossá vált az amerikai vezető körök előtt, hogy ő politikai agitációs körútra érkezett, pénzadományt gyűjteni az esetleg újrainduló magyar szabadságharchoz és azt kívánta, hogy a kormány adja fel semlegességi politikáját, elutasítottak minden állásfoglalást. Viszont mert látták a közvélemény magyarbarát hangulatát, nem zárkózhattak el a politikai, körúttól. Naplójában László Károly idézte a külügyminiszter nyilatkozatát-: „Örömmel várjuk és fogadjuk Kossuth urat. De ha a beavatkozásról találna szólni, süketebb leszek a kígyónál.” Fillmore elnök 1851. december 31-én ünnepélyesen fogadta a magyar politikust Washingtonban, a Fehér Házban. 1852. január 5-én a szenátus, két napra rá pedig a képviselőház adott fogadást Kossuth tiszteletére. A kormányzat ezzel be is fejezte a hivatalos programokat, s Kossuth körútját közömbösen tudomásul vették. A demokrácia hívei azt akarták, hogy Kossuth nyíltan ítélje el a rabszolgaságot. A magyar politikus látta e probléma súlyos belpolitikai horderejét — tudta, hogy úgy a szenátusban, meg a képviselőházban a déli államok képviselői vannak többségben —, igyekezett elkerülni a világos állásfoglalást, de a kormányt így sem sikerült megnyernie, barátai pedig csalódtak. Washington után egymás után következtek az amerikai nagyvárosok, Kossuth vállalta a Délre való utazás kockázatait is. Ellátogatott New Orleansba is, majd a következő három hónapban Boston és Buffalo következett. A pénzalap lassan növekedett, de a hivatalos körök magatartásában nem történt változás. 1852 júniusában Kossuth elhagyta Amerikát. László Károly így vonta meg az amerikai út mérlegét: „Vérmes reményt gerjesztett bennünk az Egyesült Államok népének ügyünk iránti lelkesedése. Csalódtunk. Hiába dörögtek üdvözletünkre az ágyúk, bizony azok vak töltéssel pufogtattak.” Kossuth visszatért Európába, hívei azonban kérésére Amerikában telepedtek le, mindig várva a hívó szót. Egy részlet a könyvből: „ötvennégyben, a Krími háború idején fellelkesedtünk, amikor jött az üzenet át az Óceánon: a trombita meg van fújva. Es megdobbant a szívünk a minap is, ötvenkilencben, amikor a francia császár ugrott össze az osztrákkal. De reményeink ismét lelohadtak, mielőtt még ismét felröppenhettek volna.” László soha nem szokta meg Amerikát. Egy helyen ezt u írta naplójában: „Az aranydús Amerika sohasem volt képes velem a szegény Magyarhont elfeledtetni. Vágytam elmenekülni.” László Károly a múlt század vége felé hazatért Magyarországra. Nem volt ez révbe érkezés. A vállalkozó szellemű, tehetséges ember Magyarországon nem tudta jól forgatni az Egyesült Államokban és Mexikóban gyűjtött csinos vagyonát. Elszegényedett, ifjú mexikói felesége elhagyta. 1892- ben László meglátogatta Kossuth Lajosit Turinban. 1894-ben halt meg. És 1986-ban Budapesten — naplójára alapozva — dokumentum-regény jelenik meg Kossuth egykori titkáráról, akinek rokonszenves alakját a magyar olvasók ezrei szeretik meg. SZÁNTÓ MIKLÓS 15
