Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-02-21 / 4. szám
Reggel csak résnyire nyílik az ajtó. Macskánk kisurranni készül, ám döbbenten hátra hőköl; valami fehér káprázat állja el a vadászösvényeket. Nekifeszülök. Jókora hókupacot gyűrök arrébb a küszöb elől. Az autó? Azzal bizony ma bajosan ... Ha ki is ásnám, nem éviekéinek messzire. A szembeszél az arcunka szúrja a porhót, a buszmegálló felé vezető lépcsősor korlátostul eltűnt. A rendesen félórás út most jó másfélig tart a Március 15. térig. A Váci utca kísérteties látvány a néhol kötőig torlódott hóval. És valahogy mosolyogtaitó is ez a kivagyi korzó mostani gyámoltalanságában, a talapzata vesztett kandeláberekkel, az antikváriumtól ruhaszalonig, a lemezbolttól a Muskátli presszóig grasszáló légörvényekkel, a füles sapkába, sálba bugyolált, nem kimondottan divatlapba illő járókelőkkel, azazhogy csetlőbotlókkal. Idős pályatársammal találkozom a földalatti-végállomás menedékhelyén. „Utoljára jó negyven esztendeje, Nagyváradon értem meg ilyen telet. . A hó csak hullik, hullik, ha olykor eláll, felkapja és hordja a szél, amikor kitisztul, a hideg támad — rekordmélyre, mínusz huszonhatig szállt le a higany az egyik hajnalon —, majd valamit enyhül, akkor meg ónos eső fagy az utakra. A televízió rendkívüli adásban tudósít a ,,hóhelyzet”-ről. A lapokban napokig az elemekkel folytatott csata foglalja el a más jellegű csatározások helyét. Miközben mi, fővárosiak, a hótaposás, a körülményesebb utazás miatt méltatlankodunk. vagy amiatt, hogy csak néhány nagyobb üzletbe jut el időben a kenyér és a tej, a vidék valóban kemény próbát áll ki. Falvak szakadnak el a külvilágtól, hómarók haladnak a mentők, élelmiszer-szállító konvojok előtt, előfordul, hogy csak harckocsi tudja áttörni a hófalat, s menekíti a szülő nőt, a beteget kórházba, vagy biztonságos helyre a buszban, gépkocsiban rekedteket. Fagyhalálok figyelmeztetnek: az alkohol tüze nem melegít... és néhány magára hagyott, idős ember szomorú vége miatt is szégyenkeznünk kell... Mostanság nap mint nap rápirítanak a hétköznapi kényelemből való kizökkentést inzultusszámba vevő városiakra az emberi helytállás szép példái: buszvezetőké, az éjnek idején, metsző szélben dolgozó távvezeték-szerelőké, a mentősöké, a pár órát alvó hómarósofőré, kiskatonáé. És — tán a példák nyomán — lassacskán nekidu-6
