Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-12-27 / 26. szám

RÁTONYI RÓBERT Eg/ népszerű svéd, aki mag/ar Nemrég Stockholmban vendég­szerepeltem és az ott töltött két hét alatt alkalmam volt megismerked­ni a svéd színházi élet néhány ki­tűnőségével, színészekkel, rende­zőkkel, muzsikusokkal. Mindez már megérkezésem estéjén elkez­dődött, amikor a Siemens művek művészbarát Neufeld Róbert mér­nöke, negyven személyes fogadást rendezett lakásán a kedvemért. Neufeldről el kell mondanom, hogy igencsak „prózai” foglalkozása mel­lett, minden alkalmat megragad, hogy művészek között lehessen. Ö maga verseket ír és operai ének­­hangja van. Baráti köréhez tarto­zik sok svéd muzsikus, író és szí­nész. Ezek közül jó néhányan ott voltak azon a bizonyos estén, ahova egyszer csak betoppant egy jóki­állású, széles mosolyú, joviális fe­kete fiatalember, akit az egész tár­saság kitörő örömmel fogadott és rögtön megállapíthattam (mint ké­sőbb számos alkalommal, amikor társaságában színházakat és színé­szeket látogattam meg) hogy nagy népszerűségnek örvend. Ki lehet ez a fekete hajú svéd, aki amikor megállt előttem, így mutatkozott be: Áttilá Vajk. Aztán nevetve így folytatta: — Ha most itt lenne a mamám nagyon haragudna, hogy így mu­tatkoztam be Neked, hiszen ahány­szor csak eljön hozzám látogatóba Svédországba, mindig rámpirít; „Miért nem használod a becsületes magyar nevedet, hogy Vajk Attila, minek vájkázol meg átillázol és miért kell a vezetéknevedet a ke­resztnév mögé tenni?” Dehát mit tegyek, ha egyszer itt élek és a svédek ebben a sorrendben ejtik ki a nevemet és át mondanak „a” helyett, mert az „a”-t nem tudják kiejteni. De azért mindenki tudja, hogy magyar vagyok, noha sze­rencsére nem a kiejtésemről, mert akkor nem tudnék boldogulni a szakmámban. Miután mindezt egy szuszra el­hadarta, valaki belekarolt és egy pillanat alatt a társaság központja lett. Én a házigazdához fordultam: •— Mi a foglalkozása ennek a fi­atalembernek? — Színész és műfordító. — vá­laszolt Neufeld. — Ha kíváncsi vagy rá és jobban meg akarsz is­merkedni vele, meghívom holnap délutánra, így majd nyugodtan el­beszélgethettek. Ö is örülne és azt hiszem számodra is érdekes lenne, amit mond. Másnap megtörtént a találkozás és miközben a görög származású gyönyörű Mária, Neufeld barátom felesége, a svéd és a görög konyha remekeiből feltálalta a vacsorát, már faggattam is Vajk Attilát. — Mióta élsz Svédországban? — 1968 óta. — És azelőtt? — Pesti gyerek vagyok. Érett­ségi után jelentkeztem a Színmű­vészeti Főiskolára, ahová azonnal felvettek. — Milyenek voltak a főiskolai éveid? — Erről igazán csak szép emlé­keim vannak, márcsak azért is, mert Várkonyi Zoltán volt az osz­tályfőnököm és olyan osztálytársa­im voltak, mint Béres Ilona, Tor­­day Teri és Halász Jutka. Elnézést, hogy csak a hölgyeket említem, de mindig elfogult voltam a női nem­mel. — Főiskola után hova szerződ­tél? — Szolnokra. Rövid időt töltöt­tem ott, de ahhoz éppen elég volt, hogy elégedetlen legyek azokkal a feladatokkal, amik ott jutottak szá­momra. Ügy hittem, többre vagyok képes és megkíséreltem más szín­házaknál szerencsét próbálni. Hogy finom legyek, nem kapkodtak ér­tem. Én pedig karriert akartam csinálni, így elhatároztam, hogyha másként nem megy, nekivágok a világnak. — így kerültél Svédországba? — Előbb Olaszországba. Néhány nap után rájöttem, hogy itt se könnyű megkeresni a mindennapi makarónira valót. Szerencsémre valahol összeakadtam a magyar származású híres szobrászművész­szel Amerigo Tot-tal, aki elhelye­zett a filmgyárban. Dino De Lau­­rentis és Zefirelli filmjeiben kaptam apróbb szerepeket, de nem jelentet­tem konkurenciát se Gassmannak, se Mastroianninak. Arról nem is szólva, hogy lírai alkat vagyok, de abból a kevés lírából amit fizet­ségként kaptam, sehogyse tudtam megélni. Gondoltam, elmegyek Svédországba, az mégiscsak egy gazdagabb ország. — Tudtál svédül? — Ha azt mondom, hogy egy szó. sem, már akkor is nagyzoltam. Hanyatt-homlok beiratkoztam egy intenzív nyelvtanfolyamra és miu­tán más dolgom nem volt, tanul­tam mint egy őrült. Mindez addig tartott, amíg vettem magamnak a bátorságot és jelentkeztem a Nor­­köppingi Városi Színházba színész­nek. — Nem voltak nyelvi nehézsé­geid? — Nekem nem, inkább a kollé­gáimnak, amíg megértették, hogy mit mondok. Félretéve a tréfát, eleinte olyan szerepeket kaptam, amibe vagy külföldit játszottam, vagy alig kellett megszólalnom. De mégiscsak szerződtettek és én ezt azzal igyekeztem meghálálni, hogy reggeltől-estig tanultam a svéd nyelvet és eljutottam odáig, hogy három év múlva főszerepet játsz­hattam Max Frisch Biography cí­mű darabjában és az akcentusomat sikerült szerepeimben teljesen el­tüntetnem. — Meddig voltál Norköpping­ben? — Három és fél évig. Aztán na­gyobb gázsit ajánlottak a Vaste­­rasi Színháznál és odaszerződtem. — Hogy történt? — Egy rádiójátékban igen meg­nyerte alakításom a rendező. Ulof Strandberg tetszését. Az adás végén ezt mondta: Ha egyszer szín­házam lenne, magát rögtön leszer­ződtetném. Mit tesz a véletlen és az én szerencsém? Néhány hét múl­va Strandberget kinevezték a Stockholmi Drámai Színház igaz­gatójának és első dolga volt, hogy engem leszerződtetett. Az ott töl­tött tíz év alatt nagyon szép fel­adatokat kaptam. S közben törtem a fejem, miként lehetne a svéd tu­dásomat felhasználni a magyar kultúra fejlesztésére. — Ekkor kezdtél színdarabo­kat fordítani? — Igen. Az utóbbi években az én fordításomban mutatták be a svéd színházak Örkény István Macska­játékát, Tabi László Spanyolul tud­ni kell című vígjátékát és Molnár Ferenc remekét, az Előjáték a Lear királyhoz című egyfelvonásost. Spiró György Imposztorok című színművét a Norvég Nemzeti Szín­ház részére fordítottam le. Legna­gyobb örömömre, ezek a darabok nagyon nagy sikert arattak. — Azt hallottam, szívesen szere­pelsz irodalmi esteken. — Egyformán szeretek verset és prózát mondani. Sok felkérésem van ilyen előadásokra svéd és ma­gyar nyelven egyaránt. Ez utób­biakat különösen szívesen válla­lom. — Mivel töltőd a szabadidődet? — Hacsak lehet, a családommal vagyok. Feleségem Ingrid, mikro­biológus, fiam Anton-Marcel öt és fél éves. Egyébként színésznek ké­szül és ha mondjuk egy új ját: '< akar kikunyerálni tőlem, akkor azt magyarul kéri. — Társaság? — Nagyon sok svéd barátom van és a szakmabeliek különösen szeretnek. Talán azért mert sike­rült megőriznem azt a pesti kedé­lyességet, ami sehol a világon nem létezik és a svédeknél is hiánycikk. Gyűjtöm a vicceket és imádom mesélni ezeket. Szóval én vagyok az itteni élő Ludas Matyi. — És magyarok? — Sok jó szándékú és művé­szetszerető magyar él itt Stock­holmban. Velük is rendszeresen találkozom. Hogy csak néhányat említsek, a teljesség minden igé­nye nélkül; Thinsz Géza a költő, Bánki Géza, aki itt a legnagyobb napilapok egyikénél, az Expres­­sennél dolgozik, de sűrűn ír ma­gyarországi újságokba is, Kiss Elemér a nagyszerű hegedűvir­tuóz és Bártfay Gusztáv színész barátom, aki szintén itt találta meg a boldogulását, de nagy örömmel vállalkozik szereplésre partnerként minden magyar ren­dezvényen. — Jársz haza? — Gyakran. Nézd, én svéd ál­lampolgár vagyok, de magyar szí­nész. Aki ugyan svédül játszik, de szívében magyarul él minden sze­repe és álmában magyarul mond­ja a szöveget egy magyar színház színpadán, a magyar közönség előtt. De nem akarok szentimen­tális lenni, mert az nem illik az egyéniségemhez. Inkább mondok Neked egy viccet. . . Tudod mit? Nem is egyet mondok . . . mondok tízet! — És elmondott vagy tizen­ötöt. 18

Next

/
Thumbnails
Contents