Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-12-27 / 26. szám

törtem a fejem, hogyan kerülhetnék vissza a filmhez. Mindenki lebeszélt róla, hogy ez nem sikerülhet, de én már azt is tudtam, hogy melyik az a területe a szakmának, amit szívesen csinálnék. Ez olyan speciális része a sminkszakmának, ahol gumi, illetve hab­szivacs darabok segítségével lehet egy arcot öregíteni, vagy torzítani. Szóval be akar­tam kerülni a szakmába, de nem voltam szakszervezeti tag, és így kezdetben kény­telen voltam a nem szakszervezeti tagok ál­tal készített filmekben részt venni. Sokszor két-háromhetes munkáért nem kaptam egy centet sem. Egyszer San Franciscóban há­romhetes forgatás után kijött a rendőrség és csak én voltam az az idióta, aki ottmaradt, mert nem tudtam, hogy ez egy csaló társa­ság. Amikor megkérdezték, hol vannak a többiek, mondtam, hogy a szomszéd szobá­ban. Le akartak tartóztatni, mert kiderült, hogy nincs ott senki. Mindenki meglépett. De azért ezekkel a filmekkel nagyon sok tapasztalatra tettem szert. Volt olyan év, hogy összesen, egész évben ezeregyszáz dol­lárt kerestem. A feleségem tartott el, nap­ról napra éltünk. Mindenki azt mondta, hogy menjek vissza kozmetikusnak, vagy tanuljak más szakmát, de ahogy anyám mondta min­dig — én egy nyakas kálomista vagyok. — Mi az ami végül is kimozdította a holt­pontról? — Anyagilag és erkölcsileg igencsak le­csúsztam, de ekkor jött össze az a klasszikus hollywoodi képlet, amikor sikerült a meg­felelő helyen, a megfelelő időben, a megfe­lelő személlyel találkoznom. Egy forgatáson megismerkedtem egy sminkessel, aki beaján­lott a Universal stúdióba. Három nap próba­időre felvettek és ettől kezdve felfelé ívelt a pályám. A Universalnál dolgoztam egész addig, amíg be nem kerültem a szakszerve­zetbe, majd szabadúszó lettem. Megkaptam az otthon is játszott ,,Gyökerek” (The Roots) című tévésorozat hét epizódját és ezt a soro­zatot benevezték a tévéfilmek Oscar-díjára, az úgynevezett Emy-díjra. Azután más film­jeimet is benevezték az Emyre, például a „Day after” címűt. És volt olyan filmem is, amit Oscar-díjra neveztek. — Végül az 1984-ben készült „Mask”-ért kapta meg az Oscart. Volt valami különle­— A filmet eredeti­leg Mike Westmoore, egy híres sminkes di­nasztia tagja kapta. Ö hívott fel, hogy nem tudja elvállalni a fil­met, csak az előkészí­tési munkáig, a film forgatásán már egyál­talán nem tud részt venni. A film egyéb­ként igaz történetet mesél el egy fiúról, aki kálciumtúltengésben szenved. Ennél a betegségnél a szervezetben levő összes kalcium a koponyában gyűlik össze. A fej egyre nő és nő, de az értelmi képesség nem romlik, sőt ellenkezőleg. Ez a gyerek a valóságban is szuperintelligens volt. Rendkívül nehéz feladat volt fokról fokra bemutatni a válto­zást és valósághűen elkészíteni a „masz­kot”. — A film elkészítése közben gondolt arra, hogy Oscart is kaphat érte? — Őszintén szólva, ha valaki nekem akár öt évvel ezelőtt azt mondja, hogy Oscart ka­pok, biztosan kiröhögöm. Legmerészebb ál­maimban sem gondoltam erre. Amikor az Oscar-díj kiosztásánál ott ültünk egy asztal­nál az „ellenfelekkel” és még nem tudtuk, ki kapja, mondtam is a srácoknak, hogy ne­kem az is elég, hogy itt lehetek, hogy eddig ges ebben a filmben? A hollywoodi Chinese Theatre, az Oscar-díj ünnepségek egykori színhelye eljutottam. Amikor fel kellett mennem a színpadra, összerándult a gyomrom, izzad­tam, mint egy sörösló és azt hittem infark­tust kapok. — Végül is senki sem bízott a díjban? — De, a feleségem az természetesen tudta, ő volt az egyetlen. Mondta is, amikor meg­kaptuk a meghívót az ünnepségre, hogy állít­sak össze egy kis beszédet, mert ha fel kell mennem a színpadra, mondanom kell vala­mit. Ugyan, legyintettem. Úgysem én fogom megkapni, ha pedig mégis, akkor úgyis elfe­lejtem mit kell mondani. De annyit szekált, hogy két nappal az ünnepség előtt összeír­­káltam néhány sort. Két napig tanultam, • mint egy iskolás gyerek, de közben állandóan arra gondoltam, nem vagyok normális, hogy ebbe belementem. Teljesen feleslegesen kín­zóm magam, mert soha nem kell elmonda­nom. Amikor kint voltam a színpadon, arra gondoltam, hogy most szinte a világ minden táján képernyőn vagyok, és már egy szóra sem emlékeztem. — Mi az ami a legnagyobb vonzerő ebben a munkában? — Azt hiszem az, hogy amikor bejön a színész és leül a székembe, akkor még X. Y., a színész. Elkezdek rajta dolgozni. Lassan, fél óra múlva már kezd átalakulni. Izgalmas dolog, hogy ahogy én alakítom, formálom, úgy változik meg. A színész belülről formál­ja, én pedig kívülről formálom az ekkor szü­lető új embert. — Gondolom az Oscar-díj átvétele óta özönlenek a felkérések. — Meg fog lepődni, ellenkezőleg. Két ma­gyarázat lehetséges. Az egyik az, hogy azért nem mernek felhívni, mert azt gondolják: ennek a fickónak van egy Oscarja, ezt már nem tudjuk megfizetni. A másik magyará­zat, hogy beskatulyáztak, és azt hiszik, csak ezt a fajta speciális sminket tudom megcsi­nálni. Hogy ez a beskatulyázástól való félel­mem nemcsak rögeszme, az is bizonyítja, hogy a legközelebbi film, amire felkértek, szintén a „Mask”-hoz hasonló technikát igé­nyel. Persze elvállalom. De őszintén tanács­talan vagyok. Erre példa az is, ami a múlt héten történt. Két munka közül kellett vá­lasztanom. Az egyik filmnél Texasban sebe­ket, véres húscafatokat „alkothattam” volna. A másik munkánál, Chicagóban, viszont nem kellett szinte semmit sem csinálni. A chica­góit választottam. Nem a lustaság miatt, ha­nem azért, hogy az emberek tudják meg végre, hogy semmit is tudok csinálni. BODNÁR JÁNOS A SZERZŐ FELVÉTELEI Elek Zoltán az Oscar-dijas maszkkal 15

Next

/
Thumbnails
Contents