Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-12-12 / 24-25. szám
KOLOSVARY ÉVA ÉS KOLOSVARY PÁL (USA) ALKOTÁSA A lusta ember egy kicsit régimódi. A nőknek kezet csókol, kedveli a tweed-zakókat, a szeretőibe szerelmes, betegség után egy napot még láztalanul ágyban költ el. Idejétmúlt ételeket szeret, súlyos és gazdag pástétomokat például, és mindent elhisz a szarvasgomba férfierőt növelő hatásáról, asszonya s barátnői hiába óvják - igaz, nevetve. A lusta ember férfi. Lusta nő nincs. A lusta nem tespedt, avagy pangott. Nem unatkozik. A lusta olyan messzi van a szplintől, mint Makó Jeruzsálemtől. A lusta megadja a módját - tehát nem veszi készpénznek a kézenfekvőt, forgalomban lévő módokat, hanem megkeresi az egyetlen hitelest. Megpróbál az ár ellen úszni (nem sok sikerrel), nem ül föl „a hangszórók ontotta dumának, a harsány blöffnek”, és ugyan őt is átverik, ahogy mindenkit, de legalább olykor átlát a szitán. Rosszkedvében ezt így mondja: kerít szitát, hogy átlásson. Mindazonáltal ha szorong is, nincs megfélemlítve (önmaga által sem), van benne valami „ontológiai derű”. Pardon. Magad szakállára létezz!, ezt tudja a lusta; személyre szabott akár szorgalom, ez a lustaság. A lustaság nagyszabású. Nem a lusta a tétlen ember, hanem a szorgalmas, ő az, aki elfárad, aki tompa lesz, merev és tárgy, és könyörög, (magának) egy kis pihenőért. A lusta nem. Ő örökké készenlétben áll, aktív, vele minden megtörténhet, ő az, aki nyitott, nyílt, befogad, folytonosan készen a csodára, ő, aki nincs beprogramozva, nincs előre meghatározva, nem kalkulálható, izgalmas, lustaságunk életünk nagy esélye, az örök kaland, hajdani fényes terveink letéteményese, a lusta az, akit nem lehet lekenyerezni, aki épelméjű és kikezdhetetlen ebben a vacak díszletezésű világban, ő az, aki fittyet hány, aki elrugaszkodik, aki halálra válik, aki terheket ró, aki kényelmetlen, aki dúl-fúl, aki vonakodik, aki ellenáll, aki kötve hisz, aki gyanakodik, aki dadog, aki nem, aki boldog, tehát igen, akit nem lehet saját tehetségével sakkban tartani - ő az, aki SZABAD. A szorgalmas a gép, a hideg, a kemény, a gipsz, a kiszámítható, a tér, a törvény. A lusta az organikus, a meleg, a lágy, a föld, az öntörvényű, a táj, a hit. Elragadtattuk, mint rendesen, magunkat, legalább. (benső csőd) Hírlik, a pokol - az a többiek; akkor meg a lusta - az mi vagyunk. Azazhogy szeretnénk lenni. Szorgosan ezen dolgozunk. Helyben vagyunk. Mert zengené-e egy szép mélyen lusta ember a lustaság dicséretét? Bizony nem zengené. Mintha flottul fecsegnénk saját dadogásunkról. Egy lusta csak azt teszi, amit akar, és azt se mindig. A lusta természetesen annak jelzésére is lusta, hogy ő lusta. Például nyeglén arról ír, hogy nem ír a lustaságról, mert lusta - akkor inkább ismerjük be saját szorgalmatosságunkat - semmi sem idegen tőlünk, ami emberi (főként ha magunkról van szó). (a magyar változat) A magyar, mint tudjuk, tüzes vérű, nyalka nép. Ekképp lustasága is harcos, izgága, lobbanékony. Országunkban az a szokás, hogy időről időre elveszítünk egy forradalmat, metaforikusán szólva, a gonosz osztrák elnyomás rajtunk üt. Ekkor a magyar ember éktelen dühbe jön, vigyázat! passzív rezisztencia, s fogadalmat tesz, egy élete, egy halála, amíg ez a világbotrány tart, addig nem hogy osztrák árut nem vesz, de levegőt is csak - a családja miatt. Ahogy a vicc mondja: „Uram, meg kéne csináltatni a fogait.” „EZEKNEK?!” Jó is minden, ami van, csak az a baj, a hátulütő, hogy hiába kedvelik elvben a világszép lányok az ily karakán férfiakat - közben rohad a fogunk, büdösen, s a kisasszonykák nyafkán fintorognak. Ekkoron nyákos rettegés vesz erőt rajtunk, végül is komoly férfiak volnánk, az istállóját! és megfeledkezünk halott testvéreinkről, megalázott apáinkról, megbecstelenített húgainkról, saját méltóságunkról, és aprópénzre váltva ezt a nehéz örökséget, indignálódva munkába zárjuk magunkat. Éjt nappallá téve, látástól vakulásig szorgoskodunk - hogy arról kódulunk. A bolt megy, megyeget: vasárnap zárva tartunk ( = tréfa). Nehéz erről a sértődöttségről sértődöttség nélkül beszélni, mert ha könnyen lehetne, akkor éppenséggel nem volna miről. Ebben a közös duzzogásban hamar kimondjuk: MI „mi”, kik egyként szenvedünk „tőlük”, „ezektől”. Hát nem egyként. Nincsen egy ekkora mi. Ellened is írom, amit írok, hiába vésett arcodra ugyanolyan árkokat a kelet-európai idő, mint az enyémre, és te ellened is, meg te ellened is, mert ilyen meg ilyen vagy. Es én is. Nem „ezek”, hanem a bennünk növekvő merev, kevély, hájas halott az ellenség. Akkor most ismét egy mi: Vigyázat, a kutya harap és vigyázzunk, mert addig-addig: hogy úgy maradunk. Kicsúszik a kezünkből a ... mi is? ... ez az egész, csupán (?!?) azért, mert amit látunk, olyannak tetszik, amit nem lehet komolyan venni. Valóban: kész röhej - csak egy dologgal nem számoltunk ekkor: hogy rólunk van szó ... Egyáltalán nem snassz dolog, szerintem, mindebbe belepusztulni vagy nem. Higgyük - nem: higgyem, higgyed, higgye, higgyétek, higygyék - el: minden megvan! (ellenpont) Ottlik jut eszembe, a Schöpflines története. Hogy Schöpflin elfogadta a Tükör számára egy novelláját, de aztán a főszerkesztő visszaadta, mondván, jó ugyan, ám sajnos túl léha a Tükörnek, de aztán mégis elfogadta. Hát akkor mégsem léha?, kérdeztük Schöpflintől. Nem, mondta. És hogy Ottlik ebben az elharapott „nem”-ben hallani vélt valamit, egy icipici felhangot, amitől még harminc év múlva is jobbnak látta kihagyni az összegyűjtött novelláskötetéből ezt az irást. „Nem: nem léha. Bár az volna. Bárcsak lenne egy igazi jó léha írónk. De a léhák mind rosszak, a jók meg mind komolyak. Halálosan komolyak, egy kicsit nagyképű erkölcscsőszök a szívük mélyén, mint te is. Úgy látszik, egy ilyen kicsi országnak csak gyenge vagy legföljebb közepes léha írója lehet, de sohasem támadhat egy igazi, bátor, jó léha írója. Kár.” Igen, nagyravágyó pillanataimban ezt szeretném: fittyet hányva, hogy itt élünk, ebben a tényleg kicsi országban, és tényleg (kurzív) Európa szélén, távol, ahol tényleg „nehezebb ugyanaz”, ténylegesen, mindenünket mozgósítva mindevvel nem törődni - ha lehet: de hisz ez a tét! - és megkísérelni, hogy igazi, bátor, jó, léha íróvá legyünk. (zárócsőd) Most este van. Aztán' reggel lesz. És akkor majd az az asszony, aki velünk töltötte az éjszakát, gyöngéden nyugtatgat és simogatni fogja hideg, csatakos homlokunk, ébredéskor állítólag, kezünkkel groteszkül kapálózva, azt motyogtuk volna félősen (emlékezni nem emlékszünk): „Nem akarok. Nem akarok dolgozni. Nem akarok dolgozni.” Akárhogy is: a hajnali rémületet munkával ütöm el. Még mindig így járok a legjobban. 53
