Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-02-12 / 3. szám

SZIKLAY ANDOR

Szivarfüstös ágyrajáró

1.

Herz Ottót, a nemzetközi hírű zongorakísérőt és korrepetitort gyakran kérték meg társaságban vagy interjúk során: „Mondja, Mester, ki a kedvenc zeneszerzője?” Mindig szemrebbenés nélkül vágta rá: „Beethoven, Mozart, Schubert, Brahms, Bartók, Wagner, Puccini” — és így tovább, amíg meg nem állította a nevetés, a megértés... Ha ennek az én néhai apósomnak példájára azt kérdeznék tőlem, hogy melyek az én kedvenc magyar—amerikai anekdotáim, csak sűrű szemrebbenések közepette és hosszas töprengés után tudnék válaszolni, olyan nehéz lenne a sok közül választani. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy a legelsők közt lenne az, amelyet azzal a kulcsszóval jelölhetek, hogy „Zsuzsi”. Nemegyszer elmondtam már társaságban, sőt éppen múltkoriban egy Budapestről itt járt televíziós riporter-csoport előtt, amely saját házamban ejtett a visszaemlékezések csapdájáéba. Közkívánatra visszanéztem az én úgynevezett magyar—amerikai előéletemre, amelyből előbb a háborúba, aztán a külügyi szolgálatba sodortak a szelek .. . vissza az „amerikai magyar Debrecenébe, a 30-as évekre, huszonéves korom közepére, ahonnan ez az itt következő kis história is származik. Rémlik, hogy amerikai magyar újságcikkben is elmondtam már, de visszakeresgélésnél könnyebb megint elmondani, hiszen nem is áll sokból, így hát Szép Ernő szép szavával (születése centenáriumával kapcsolatban magyar nyelvgyakorlatom e hetekben az ő írásaiból áll) „ha kegyedék ideje megengedné és szívesek lennének meghallgatni” ... Van is külön előnye az ismétlésnek, mert így egy mostanában fölfedezett adatot fűzhetek a mindjárt szóban forgó nevezetes budapesti látogató rövid amerikai krónikájához.

Az „Esquire Magazine” ma is létezik, de már nem az, ami a második világháború előtt volt — hogyan is lenne, hiszen semmi sem az. Fényezett papír, vaskos terjedelem, színdús képanyag — ,,külcsín”-ben nincs hiba, de a „belbecs” vajmi silány. (A régi irodalmi színvonal végzetes süllyedését az is bizonyítja, hogy egy sor nem sok, annyi sem jelent meg tőlem az „Esquire”-ban az elmúlt néhány évtized alatt, míg előző halmazállapotában igenis közölt tőlem egy rövidke, de szókimondó könyvkritikát, és nem az én hibám, hogy az nem keltett különösebb feltűnést.) Manapság főleg sportriporterek és „bestseller”írók termékeit közlik az irodalminak szánt részben, ami sajnos összhangban áll korszakunk szellemi, közoktatási, politikai állapotával. Italo Calvinóra kell gondolnom, a közelmúltban elhunyt kiváló, szellemes olasz íróra, aki gyakran figurázta ki a „novella commerciale”-nek elnevezett susztermunkákat. (Ö találta föl egyik legsikeresebb regényében a „Homogenizált Irodalmi Művek Elektronikus Előállítását Támogató Egyesület”-et, amely széles körű piackutatás eredményéhez képest ad megbízásokat az alacsonyrendű közönségnek szánt írások készítésére.) A 30-as években, amelyekről szólok, az „Esquire” még Nobel-díjasok és azok átlagánál is különb írók tárcáit, verseit, különféle elmefuttatásait vásárolta meg nemcsak az itteni, hanem az európai piacról is.

Az akkori neves szerkesztő, Gingrich, öszszeállított az 1933—1939-es tartalomból egy 702 oldalas novellagyűjteményt. Címe: „The Bedside Esquire”. Szerepel benne Hemingway és F. Scott Fitzgerald, Wassermann és Steinbeck, Maurois és Dos Passos ... és egyegy elbeszéléssel Hunyady Sándor, Zilahy Lajos és Andreas Latzko. (Latzkó Andor magyar, majd német nyelvű író, az első világháborúban Molnár Ferenccel együtt haditudósító, aki „Menschen im Kriege” c. könyvével és annak fordításaival Európa-szerte ismert lett.) Zilahy „But for this” című, három oldalt kissé meghaladó novellája „Kovács János”-ról nem különösebben érdekes; eredeti címét persze nem tudom. Latzkó „A Duel by Candlelight”-ja 11 oldalon egy „Gyoroky”-nak nevezett erdélyi főnemesről és egy Levi nevű rabbinusról szól: különös, kísérteties, olyasféle história, mint amilyeneket Balzac szokott gyengébb pillanataiban megírni. A Hunyadytörténet 5 és fél oldalon „The Five-Pengő Girl”, a címben magyar „ő” betűvel, de az író keresztneve ékezet nélkül. Egy barátomtól tavaly kaptam egy Hunyady-antológiát („Razzia az Arany Sas-ban”, Szépirod. K„ 1976) és abban most megtaláltam az eredeti szöveget „Az ötpengős leány” címmel. Az eset, amelyet az író biztos technikával, megragadóan „olvasmányos”-an, egyszerűnek tűnő, de mélyreható vonásokkal fest meg, az ő szállodai szobájában játszódik. (Ezt okom van kiemelni.) Egyébiránt az „Esquire''-kötetben nincsenek adatok az írókról magukról; ennél nagyobb mulasztás — hiszen az írók mind közismertek, — hogy a fordítók nincsenek megnevezve. Így nem tudjuk, hogy Hunyady novellájának itt-ott kissé elnagyolt, de egészében lelkiismeretes és sok helyütt nagyon ügyes fordításáért kit lehetne dicsérni.

Hunyady Sándor

2.

„Édesanyádtól hoztam üzeri£tet és két könyvet”, szólt az izmos baritonhang a telefonon. „Pár napja érkeztem Pestről, New Yorkiból jövök, szeretnék körülnézni az „amerikai magyar Debrecenében ... Amint megjelent legénylakásomon, kitűnt, hogy a bariton izmai a folytonos szivarozásból származtak, amelyet még egy különösen penetráns szagot terjesztő cigarettával is meg-megpótolt. Hónapos szobámnak tágas benyílójában volt egy falból leereszthető ágy alkalmi látogatóim számára, akikről csak cenzúrázott információval szolgálhatnék, de annyi egyenesen a nagy nyilvánosság elé tartozott már annak idején is, hogy igénybe vette azt az ágyat például Kabos Gyula, Kurucz János, Kerókjártó Duci (nem ,,é”-vel), most pedig a legjobb novella- és színműírók egyike — és elterjedt nézet szerint a legcsinosabb pesti férfi —, Hunyady Sándor.

East Side, West Sidq; Woodland Avenue ... Buckeye Road („Bakarúd”) ... magyar templomok, magyar cégtáblák ... magyar vendéglők . .. tréfás eseteket, megható epizódokat mesélgettem Sándornak az egzotikus magyar—amerikai életből.. . elszavaltam Gondos Sándornak, a „Vén Mesemondóénak egykét Petőfi-parafrázisát, például „Az őrült” egy-egy részletét („Ugye leteltetek, mikor én krájoltam?) Most majd krájolhattok és majd és lefelek!” stb.)... kitanítottam az amerikai—magyar—angol mélymagyar nyelv egyes szédítő fordulataira ... válogatott példákkal szolgáltam sikeresen működő olyan értelmiségiek nyelvezetéről, akik szépen beszélni magyarul már nem tudnak, s angolul még nem . . . Sándor sehogy sem hagyott nyugodni, sikerem túl nagy és túl tartós volt. . . már az első estén nehezen bírtam rávenni, hogy ne dohányozzunk evés helyett, hanem menjünk ki valahová vacsorázni. így történt, hogy a Csuhaj néni népszerű vendéglőjébe mentünk (úri szavamra: az volt a neve, esetleg ipszilonnal, de az kiejtésben nem hallható s a cégtáblán nem az szerepelt, hanem talán „Café Budapest”, vagy „Balaton”, ilyesmi).

„Lehetne rendelni halfélét — és töpörtyűs túrós csuszát?”, kérdezte Sándor, még mielőtt az étlapot megnéztük volna. Reménykedve várta a választ, amely büszke megelégedésemre igenlő volt: Csuhaj néni már belépésünkkor érdeklődve nézett végig a feltűnően jókiállású ,,kosztümer”-en, és most, hogy annak kilétét hatásos fogalmakban tudta meg tőlem, szinte kiáltott: „Hát hogyne, kedveseim ... csak egy kis türelmet... a Zsuzsi mindjárt hozzáfog!” Már ment is a konyha felé a jó lélek; a sánta pincér, Vili, idebicegett egy „Szürkebarát”-tal — és folytattuk a csevegést, amellyel aztán telt-telt az idő. Egy kicsit túlságosan is sok telt el belőle... felszólaltam, mire Csuhaj néni harsányan szólt a konyha felé: „hát Zsuzsi, mi lesz azzal a külön rendeléssel?!” Jött a válasz, nőnél szokatlanul mély és erős hangon: „Mán máj’ nem megvagyok, Miszisz Csuhaj ... csak a töpörtyűt kell rászórni a csuszára, no ...”

19