Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-12-12 / 24-25. szám
FINTA ÉVA (SZOVJETUNIÓ) MÜVE SÁRKÖZI MÁTYÁS (Nagy-Britannia) A villa mögötti kert pázsitján, a diófa alatt, fonott fehér nádszéken ült két esszéíró. Az egyik retekfejű kis ember volt, nyári vászonöltönyben, fehérbetétes cipőben. A másik a feketekeretes szemüvegével inkább kockafejűnek vagy foxifejűnek volt mondható, komoran kémlelt a világba, amint hörpölt a mokkáscsészéből. Apa nem volt velük, bement a hallba telefonálni, csak a hátratolt nádfotel és az üres csésze jelezte, hogy az imént még szórakoztatta vendégeit. A védtelen esszéistákra most lehetett lecsapni.- Egy bácsi a vendéglőben ...- kezdte Kisfickó talán túlontúl hangosan és az esszéisták felkapták a fejüket.- Egy bácsi a vendéglőben ...- itt elfulladt a hangja, mert már tudta, hogy hallatlanul mulatságos rész következik.- Ki vele! - mondta a lilára borotvált és keskeny arcát arra fordította.- Egy bácsi a vendéglőben a fejére borította a spenótot! Kisfickó ezt már szinte kurjantotta. Pukkadozott; úgy nevetett, hogy a hasát fogta, mert képzeletében könnyen megjelenítette a jól öltözött urat a vendéglőben a fejéről lassan lecsorgó spenóttal. A szemüveges esszéista bágyadt rosszallással tette le kezéből a csészét: - Mi olyan fene vicces ezen? Felvonta szemöldökét a másik is és komolyan, tagoltan azt mondta: - Ha, ha. Ej beh mulatságos. Kisfickó kedveszegetten viszszalépett az ajtóból. Az ebédlő felezőpontján Apával találkozott és immár halkan szólt oda neki:- Egy bácsi a vendéglőben a... Apa azonban kifelé sietett, keszeg, magas alakja elhúzott Kisfickó mellett. Egy másodpercre elmenőben a kobakjára tette a kezét és az mondta: - Menj játszani. - Elténfergett hát a hatalmas konyha felé, ahol Anya és a szakácsnő közösen valami rettentő bonyolult ételköltemény előállításán mesterkedtek, gomolygó gőzfelhőbe burkolózva.- Megőrülök! - mondta Anya és rángatni kezdte a serpenyőt a tűzön! Ebből a húsból nem marad semmi. Háromnak sem elég. Kisfickó sejtette, hogy jobb, ha nem közelít. Az előszobában álldogált egy kicsit: elképzelte, ahogy az anyja megőrül, rohan végig a Nyúl utcán az Olaszfasorig, csomókban tépi a haját s közben szakadatlan magából kikelve kiáltozik: - Ebből a húsból nem marad semmi! Háromnak sem elég! Benyitott a szakácsnő szobájába, az asztalon kétökölnyi birsalma zöldellt, egy harapásnyi hiányzott belőle. Talán fanyar volt még. A szűk ablakon át kilátott a kertbe, ahol hárman ültek a diófa alatt. A retekfejű esszéista gyér hajjal borított hátsó koponyáját látta, a puha gallérból feltörő, vékony nyakát és a füleit, amelyek ebből a nézetből még klepábbak voltak. Talán ha meglebegtetné őket, lassú fülcsapásokkal felszállhatna a nádfotelből és átrepülné a kertet. Kisfickó csendesen becsukta maga mögött a cselédszoba ajtaját és átment az ebédlőbe. Panaszos dalt dúdolt, szövege sem volt más. mint az, hogy „ajjajaj”. (Örkény Istvánnak, a négy percig tartó egyperces novellák mesterének.) Dúdolva, abajogva járt fel s alá, kezét végighúzta a bútorokon. A széles, mopszlilábú vitrinből egy régi-régi baba nézett rá viaszos arccal és merev tekintettel. Ezt kivette, az ebédlőasztal közepére helyezte négykézláb pozitúrában, farral fölfelé. A baba nehéz selyemszoknyáját felhajtotta, hogy a rózsaszín porcelánülepe nézzen a mennyezet irányába. Erőlködve az asztalra helyezett egy széket is, barikáddá vált az asztal, csaták úttorlasza lett, rádőlt a kovácsoltvas állólámpa, felgöngyölődött a szőnyeg, újabb székek hullottak, s tetejükbe - immár hajótörött roncstutaján vitorla - a falról a hatalmas erdélyi szász hímzés, fekete s vörös gót betűivel. Kissé hátra lépett és megvizsgálta művét, amely kusza volt és monstruózus, a szerte meredező széklábak a konstrukciót szinte hisztérikussá tették. „Ajajajaj” - dünnyögte Kisfickó nagyon szomorúan, de nem tudott sírni. A szakácsnő tányértornyot egyensúlyozva tolatott be az ebédlőbe, megtorpant, megfordult, s a toronnyal együtt kisietett. Kis szünet. Aztán kívülről csapkodó zajok hallatszottak s Anya kis cipőinek sebes kopogása a kövezett előszobában. Anya csak bekukkantott, homlokához kapta a kezét és lemondóan motyogta: - Megőrülök. Esküszöm, megőrülök. Ezzel a gyerekkel valamit csinálni kellene, mert ez így nem megy tovább. De így ment tovább, éveken át és senki nem csinált semmit. Kisfickó csak nyűglődött és dúdolt, miközben Anya, Apa, a két esszéista meg a szakácsnő mind meghaltak. Mind. TŐZSÉR ÁRPÁD (Csehszlovákia) Egy hét a Fátrában A csúcson Csak összenéztünk s nevettünk lihegve, mintha mi hoztuk volna a hegyet, s magunk alá csapva, a tetejébe ültünk volna pihenni keveset. Örültünk neki, pedig mászás közben azt kívántuk: hordja el a fene. Atkoztuk, mint az Alpeseket Móricz ott silbakló „szögedi" embere. Még egyszer a csúcson Magam voltam s olyan egyedül, hogy már azt gondoltam, templomban vagyok. Hóba állított síléceimmel roggyant keresztfélét formált a bot. Alkonyodon. Köd és füst kavargóit körülöttem, mint tömjén a misén. Jóval alattam mellékoltár volt Túrócszentmárton: egy maroknyi fény. UTASSY JÓZSEF Rigóhívogató Gyere, te kis néma madár, feketerigó! Hagyd ott, olyan vén a határ, ránézni se jó! Gyere, hallgatag testvérem, diktátor a tél! Hallgassunk együtt kevélyen, súgva, mint a szél. Ne borzongasd a bokrokat, gyere, gyere már, bajtársam a sorsban: költő fekete madár! BÁLLÁ D. KÁROLY (Szovjetunió) Vihar villámokra szelíden gondolok topogva az idő ablaka előtt kiveszett őslények közt keresem az ablakon túlra menthetőt negativált én-tudatommal önnön ellentétembe vagyok zárva minden testvérem kívül rekedt megannyi apátián anyátlan árva valahol elvesztettem az esőket hajamba tűzve csak a szél dorombol az éj fekete tábla-egére egy villámot rakok ki koromból 42
