Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-12-12 / 24-25. szám
HARC EGY CSIPKEBOKORÉRT megmunkálja egyedül azt a vén szőlőt. Egyszer még meg is kapálja a tőkék alatt a kavicsos földet. Jövőre már istenszőleje lesz abból is. Ezért is ki felelős? Senki, csak korunk. Egy gyenge asszony annyi csak benne, mint a pokolban egy vizhordó gyerek. Ha áruba bocsátanák is, kinek kellene, ha még házat sem építhet rajta. Tiltja a törvény. A törvényért is ki felelős? Olyan az, amilyen korunkra szabható. Ebben az országban nincs fölös munkáskéz, hogy játszódjék kedvére haszontalanul.- Jó annak, aki ráér a más telkén takarítani - így szólít meg a fekete ruhás asszony. - No, értem - teszi hozzá útját akarja állni a gaznak.- Nem én - felelem jókedvvel -, csupán szabaddá akarom tenni a vadrózsabokrot. Elgondolkodik. - Igaza van, ha megteheti. Nékünk is mondták számtalanszor, hogy sokkal jobban járnánk, ha elmennénk napszámba. Az én párom meg azt felelte, mindegy, tesszük Jézus dicsőségére. Öregapám pedig azt hallotta a tördemici esperestől, hogy az Isten az emberek kezére adta a Földet. Hát nékünk ez jutott belőle. Ennyi a Földkerekség rengeteg gondjából. Reggeli után a bujtókapának akad dolga, és a metszőollónak, ami kínos foglalkozás, mert a két megveszett kúszó növény alatt makacsul törekszik a szederindának egy törpe, de gonosz, szemtelen fajtája, amely szőrvékony töviseit bőrömbe szúrja, ott is hagyja. Fáj, viszket, éget, kivörösödik a kezem, a karom könyékig. Ha igaza van a tördemici hajdani esperesnek, nem kis terhet rakott a vállunkra az Úristen évezredekre, de ha most a hatalmat is átengedi fölötte, mi lesz akkor a Földdel? Talán csak nem teszi? Megint a kasza, és délre körüljárom a csipkebokrot, majd dacolva a szőrös szederindával elvagdalom tőben a hozzá vezető megkeményedett hajtásokat. Ebédidő alatt a GERTLER TIBOR (FRANCIAORSZÁG) RAJZA tűző nap majd meglankasztja a gyökerét vesztett ellenséges növény leveleit és akkor tisztábban látok. Valamikor voltak szent fák - jut eszembe ebéd utáni heverésem közben, míg további munkámat tervezem a megszabadítandó csipkebokromért. Egyszer, az emlékezet határán túl valamiért valahogy szentté vált. Alatta nem féltek az emberek a természet félelmes jelenségeitől. Most reszket a Föld az ember hatalmától. Vajon hová búvik kegyelemért? A délutáni pihenés megjár koromnál fogva nékem, a korán kelőnek. Könyvvel a kezemben keresem ilyenkor az álmot, de most sem könyvvel, sem anélkül... Talán, ha munkálkodnánk csupán egy vadrózsabokorért, nem eszeveszetten a magunk hasznára, sem a hatalom megragadásáért tébolyultan: nem reszketne a Föld. A délután második felében, mikor a nap tüze lappad, hozzálátok a csipkebokor óvatos, gondos megtisztításához. Óvatosságra késztetnek a rózsatüskék is. Lassú munka, de több vérző karcolás árán eredményes. Minden virágszál a helyén marad, ha némelyik foghíjas szirmokkal is. A bokor meghajlott ágai felemelkednek. Egy tüskés suháng állón talál, mikor terhétől megfosztva felvág. Annak a nyomán is vér serken. Honnét tudná, hogy a szabadítója vagyok, nem gyilkosa vasszerszámaimmal? Honnét tudja az ember is, ha innen is, onnan is hatalmasok érkeznek félelmes eszközök dübörgésével. Bizony, csak lassankint emeli fel a fejét, ha felemelheti. Jó este van, már-már félhomály, mire elérem az erdő szélét felfelé, szélességében is a gondolatban kijelölt határt. A hulladékos letarolt terep hasonló még a csatatérhez, de nem tisztítom meg. A növényi omladék ellapul majd, szétkorhad. Kaszálnom kell már csak időnkint; tél, nyár, megint tél, a fel-feltörő gaz kaszám nyomán elfekszik újra meg újra, néhány ujjnyi finom humusz keletkezik a köves talajon s kiegyenlítődik. A csipkebokor valóban éppen középütt áll, mintha mérőszalaggal dolgoztam volna, alakzata sejtelmessé válik, de virágai magukból árasztanak fényt, őrzik még kicsinykét a visszavonuló sugarakat, mint a felhőfoszlányok az égen. Domboldali rétek lámpása: csipkerózsa. Megtisztogatnám én, ha erőmből telne ezt az egész széles hajdanvolt Stibernik szőlőt. Lehúzkodnám a kártevő indákat a két diófáról, amelyek kúpalakú hegyekké változtak: az Ararát, meg a kistestvére. Meghagynám csak terjedő rétemen a kertünkből oda kiköltözött ligetszépe magasra nyúlt bokrait, este nyíló aranysárga fényőrző virágait. Ha csodatevő erőm volna, még ezen túl is pártul fognám a hegyünkről örökre elköltözött Jankovich Ferenc költő barátom szőlőjét, viszszavarázsolnám, legalább olyanra, amilyen életében volt, de mivel a varázslónak semmi sem drága, olyanra, amilyennek álmodta és meg-megénekelte. Ember sorsa föld, és föld sorsa az ember, aki most és itt ezen a köves meredeken nem fér el gépeivel. Volt egyszer az erdők legyőzése a kenyérért. Volt és van a sivatag bosszúhadjárata az ember ellen. Másutt az ember ésszel és géppel kánaáni bőséget kényszerít ki a földből. Megint másutt elmúlik egy ember, és elvadul egy darabka föld. A Jankovichékon is túl, vaskos kőfalon túl már erdővé változott a legjobb kéknyelűt érlelő Purgly szőlő. Urasági szőlőnek számított neves tulajdonosa szerint, de nem osztották fel, nem volt akkora, és nem is kívánta el senki azt a nehéz munkálatú meredek dűlőt. A fák között áll még roskatagon a vincellérház. Az úri lak mozgatható darabjait széthordták, folyondárok közül kandikálnak maradék falai. Gyenge kis hadiözvegy bírta, míg bírt vele, míg talált munkáskezet a tágas szőlőbe, míg fizetni tudott érte. Mikor már nem, akkor ott hagyta könnyezve. Találkoztam Katalin asszonnyal talán tizenöt évvel távozta után. Csinos fiatalaszszony nagy pincével, terjedelmes szőlővel, nagy árvaságával, rengeteg rászakadt gonddal személyisége volt ennek a világszép hegynek. Svájcban majd nyugdíjat kap egyszer, szép svájci nyugdíjat. És lássunk csodát! Akkor Svájcban a hegyek között járván, abban a híres gazdag országban leltem hajdani tanyák romjait valamikor megművelt területen bozótba takarózva, mint itt a Purgly ház. Csak mert más manapság az élet rendje ezen az egész kontinensen. Másik csoda a pénzintézetek gazdag országában, hogy kicsit odébb mégis találtam lakott tanyát. Szamaras kordéval fordult telkéről a cserzett arcú gazda. A ház körül kecskék kórót rágtak. Teli Vilmos íjasainak utóda ott felejtődött ősi telkén. Ember és a földje. Azt a magasan fekvő szőlőt Purgly Pál telepítette meg, a hírneves esztergári. Hiába tehette olcsó munkabéren, nem hiszem, hogy megtérült költsége életében, sem abban a néhány évben, míg fia élvezte. Azt sem tudjuk, hol került a földbe, melyik csatatéren. Telepítette csak a maga gyönyörűségére, vagy tudta, hogy tartozik vele a hegynek. Én adósságomat csak egy csipkebokorért róttam le. Földhazámért, földtestvéremnek, amely majd befogad. FOTÓK: SZELÉNY1 KÁROLY 34
