Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-12-12 / 24-25. szám

I Badacsonyban az elhanyagolt, gazfelverte, kivénhedt szőlőket úgy hívták az öregek: is­tenszőleje. Meg is botránkoztam rajta, mikor idekerültem. Istené a hitvány, pusztulni ké­szülő szőlő, emberé a dicséretre érdemes? Ám megnyugodtam, mikor megismertem a régi badacsonyiak észjárását. Akinek a sző­lőjét gyom vette hatalmába, és gonosz kárte­vők, az beteg, halott vagy elfútta innét a vi­har, a tőkék egyedül Isten kezében vannak, a szőlőskert egyedül az Ő hatalmában, vagyis a természetében. A természet efféle munká­jának jól ismerem már évről évre megszabott rendjét, úgy is mondhatnám, forgatóköny­vét. A karók rendszerint még emberi kéz által tűnnek el, a metszetlen tőkék aztán lombjuk súlya alatt elfeküsznek, szétesnek. Felkúszik rajtuk a szulák, a győtén, nyár közepére ki is virágoznak felettük. Az első évben valóság­gal virágmezővé válik az egykori szőlőskert. Nagyot nyújtózik minden növény, hogy virá­gát felmutassa a napnak, szélnek, méhnek. Még egy tél s már csak erőteljesebb növé­nyek emelkednek az elkúszó szőlő fölé; a vadlucerna, a bakszakáll, a koldusbot és a mostanában errefelé nagyon elterjedt csillag őszirózsa. Ez a halódó szőlő szépséges hal­ványkék, fehér temetése. Akkor is, ha még csak tetszhalott. Ha nem túl párásmeleg a nyár, hoz még termést, ki is érleli egy részét, már csak kórészó kirándulóknak és a mada­raknak. Még néhány esztendő és nemes szőlőhaj­tásokat alig lelünk már, hanem akkor a vén oltványok gyökereiről kihajt a vadszőlő. Kú­szik a földön, ha nincs mire felkapaszkod­nia, legyökerezik és fut tovább megfiatalod­va, minden növényen felülkerekedik, elönt füvet-bokrot. Ezek a Dél-Amerika ősi bozót­jaiban is győzedelmeskedő szilaj, vadfajták nem ismernek akadályt. Nem tudok sem be­tegségről, sem állati kártevőkről, sem az idő­járás olyan szélsőségeiről, amelyek útját áll­nak duhaj burjánzó kedvüknek. Egyetlen méltó ellenfelük van csupán a létért való küzdelem terepén: az iszalag. Győz is időle­gesen, amíg csak cserjék vannak útjában és a hajdan termő tőkék korhadó tetemei, de újabb néhány év után, amikor megérkezik felülről lefelé lépegetve az erdő, a fákon már a vadszőlő az úr. Az erdő első küldöttei az ecetfák, nem so­káig tart diadalmenetük, nyomul utánuk az akác; magról kel, gyökéren terjeszkedik a föld alatt, körülnövi az ecetfákat, elsorvaszt­ja könnyűbélű hajtásaikat és apránkint, de minden más fát megelőző gyorsasággal er­dőt teremt az egykori szőlő temetőjében mé­hek, madarak, erdei vadak örömére. Szép akácerdőt, csupán a túlságosan köves he­lyeken, kőpadok lapjain hagy helyet a sza­gosmeggynek és a kőrisfának. Istenszőleje Badacsonyban az én nyugati szomszédom. Stiberniknek nevezik valaki ré­gi gazdája után. Jómagam elsőnek egy ma­gános öregembert ismertem tulajdonosa­ként. Akkor még nem is voltam badacsonyi, erre jártam csak barátaimmal. Tehene volt, de természetesen nem tejjel kínált. Szép kis boltpincéje, egy szobája s nádfalú istállója volt sárral gondosan betapasztva. Ennek a sarkán magas sás nőtt. Azt mondta: e jel sze­rint nem mélyen lehet ott a víz, ha meggaz­dagszik, kutat ásat oda. De a meggazdago­dásra nem volt már érkezése. Halála után nrasági szőlő lett egy időre. Később az álla­mi gazdaság betelepítette, de be kellett lát­nia hamarosan, hogy ez a kőgörgeteg nem nagyüzemi gazdálkodásra való. Sorsára hagyták. Azóta a felső teraszai már szabá­lyosan beerdősödtek. Ám ez a széles alsó vá­gó a házunk mellett még csak a vadszőlő és az iszalag csatáját éli. Már tavaly elhatároztam, hogy kiirtom harminc-negyven méter szélességben ezt a haszontalan remizt, nem engedem mezs­gyénkre az erdőt. Tudvalevő, hogy erdő mel­lett nem hoz termést a szőlő. Idő s erő hiá­nyában halasztódott e tervem, mint annyi más e két okból. Tisztában voltam a feladat nagyságával, kínosságával is. Az idén nyár elején mégis belevágtam egy csipkebokorért. Mert egy csipkebokor nőtt fel az előre elkép­zelt rétecském kellős közepén. Igaz, jócskán betakarta a két erőszakos növény, a vadsző­lő és az iszalag, de a vadrózsa életereje sem akármilyen, fiatal hajtásait átszúrta kelle­metlen bundáján, egy szép reggelen pedig kivirágzott fölötte gazdagon, halvány rózsa­színben. A csipkebokor bibliai emléket éb­reszt, megénekelték költők számtalan nyel­ven, népdalok szólnak virágjáról, bimbójá­ról, de töviséről is. Árvaságát emlegetik da­lok és költemények gyakorta. Ha kiirtom kö­rülötte a gonosz bozótot, rét keletkezik ott, mint mindenütt, ahol az ember rendszeresen kaszálgat. Árva rózsa áll majd magában ré­tem közepén tavasszal virágban, ősszel égő­piros terméseivel. Megszabadítom béklyói­tól, meg én. Óvatosan bánok vele, ha majd odaérek, apróra szelem az ellenséges indá­kat, úgy emelem ki tüskéi közül, hogy egy szirmot se verjek le. Amire szőlőnk védelmé­ben, saját hasznomért nem voltam képes, be­levágok a beláthatatlan viszontagságot ígérő nehéz munkába. Kaszát hozok, fenőkövet tokostul, csá­kány helyett egy éles bujtókapát, mert né­kem a csákány már nehéz, különösen nyá­ron. Zsebemben metszőolló, kis tőkefűrész a kezem ügyében. A munka megszabja maga a sorrendjét. Látom hamarosan, hogy elébb le kell kaszálnom mindent, ami zöldet érek, azon felül is amit elvisz a kasza a kúszó nö­vények megfásult részeiből. Van dolga a ka­szakőnek, koptatják a szerszámomat tavalyi indák. Reggelizés idejére mégis végzek e fe­lületes munkával a terület egyharmadán. Elém tárul vastagabb-vékonyabb iszalagszá­rak, vadszőlővenyigék sűrű szövevénye a kö­ves talajon. A kövek között akadnak üveg­cserepek, konzerves dobozok roncsai, mert GÖGÖS FERENC (HOLLANDIA) ALKOTÁSA erre jártak a kirándulók, míg járható volt a régen volt szőlőskert. Próbaként elvágok tő­ben egy hüvelykemnél vastagabb hajtást, megkísérlem kirángatni azt a százfelé ágazót a tömkelegből. Nem elég az erőm, de tőlem jó tizenöt lépésre is megmozdul a lombozat. Nagy riadalom: egy fácántyúk reppen föl, de csak embermagasságig s halált megvető bátorsággal visszasuhan. Hallom miért, csi­­pegő csibéi életéért. Nyilván hallja régóta kaszám suhogását, a csiszakő zengő zenéjét, csizmás lépteimet. Ez ideig bizakodott létük csendjében, de egyszerre megmozdult fö­lötte a bozót. Okosan, zöldtakaró alatt vezeti féltett családját. Útjukat végig figyelhetem a felület finom mozgása szerint. Megvárom, míg elérik az erdőt, akkor újra próbálkozom az elfekvő, messze ágazó vadszőlővel. Hiá­ba, ezer ággal, számtalan kaccsal kapaszko­dik. Kevés hozzá az erőm. Nem tudom biztosan, jó százhúsz évvel ezelőtt, a filoxéra egész kontinensünkre ki­terjedő pusztítása után hogyan is gyűjtötték őshazájukban ezeket a vadalanyokat. Ter­melték már, vagy őserdők szélén vagdalták, cibálták a fákról s úgy kötegelték? Milyenek voltak azok a szőlővesszők, amelyeket Noé őrzött bárkájában? Mindenesetre nagyerejű­­ek, kitartók, most hordozzák gyökerükön Európa minden nemes szőlőültetvényét. Át­költöztetésük véres-viharos történetéről már többet hallottam, olvastam. Nagy kaland volt az, veszett hajsza, mint az aranyásás. Az akkori évtizedek óriási üzlete. Ádáz harc a profitért, hajók meglékelése, kalózkodás, raktárak gyulladtak fel; puskák, hajóágyúk és vér. Emberi munka volt, sok bűn szeny­­nyezte, de nyomán új életre keltek szőlőink. Ezek a szilaj tőkék most visszatérnek bozó­tunkban ősállapotukhoz. A madaraknak ter­­mik apró, nagymagú, tintakék gyümölcsü­ket. Míg ezen elgondolkodom és állok mozdu­latlan, gyermekőz sétál óvatosan a házunk­hoz vezető széles út nyírt füvén. Ezt cselek­­szi egy ideje majdnem minden reggel. Gyen­ge lábának gyönyörűség a selymes, sima út. A kanyarban váratlan összetalálkozik egy fe­kete ruhás asszonnyal. Rémülten torpan meg s fordul vissza. Menekülése nem vágta­­tás, inkább csetlés-botlás. Kapja a fejét jobb­ra, balra, de nem mer beleugrani a magasra halmozódott virágzó szamárkóróba, elhalad az ablakunk alatt, majd felvág azon az ösvé­nyen, amerre Erzsi is tart, a szőlőnkön át rö­vidíti útját. Azért van feketében, mert néhány hete te­mettük el élete párját. Magános öreglegény, keleti szomszédomként éldegélt roskatag há­zában, mígnem jó tíz éve összeszövetkezett Erzsivel. Le is költözött hozzá, de szinte na­ponkint átjártak nyáron át telkünkön mun­kálkodni százéves, elvénült kéknyelű szőlő­jükben. A mája sorvadt el régi jó szomszé­domnak. Ilyenkor bólintanak a helybéliek, de még maguk az orvosok is: elvitte az ital. Sosem ivott többet, mint a legtöbbje azok­nak, akik borral munkálkodnak. Nem bírta szervezete a szőlőültetvényeket elárasztó rengeteg mérget. Bőre felhólyagzott, kisebe­sedett, szeme könnyezett, lába dagadt, ek­képp érte károsodás a máját is. Nincs egye­dül efféle betegséggel, nem ritka áldozat, ahol méreggel árasztják el a növények leve­leit, télen a fák és szőlőtőkék kopasz ágait. Ki felelős érte? Senki, csak korunk. Fejlő­dött ország nem élheti életét, csak sok-sok vegyszerrel. Enélkül nincs gazdag ország, még jómódú sem. Erzsi az idei szüretig még 31 T

Next

/
Thumbnails
Contents