Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-11-22 / 23. szám
Egy magyar indianisla Brazíliában játosságokat is felmutat óan virágozhassanak. „Európa népei nem tudják, hogy lelkileg milyen közel állnak egymáshoz” — idézte a világhírű néprajztudós Roheim Géza szavait Kása László néprajzkutató, összefoglalta azokat az erőteljes kölcsönhatásokat, amelyek — a szokás világ, a népművészet tokintetében — a Kelet-Közép-Európában élő népekre olyannyira jellemzőek és foglalkozott azokkal az etnográfiai jellegzetességekkel is, amelyek egyedivé, sajátossá teszik egy-egy nép, nemzetiség kulturális, néprajzi összképét. Az előadások után kisebb csoportokban folytatódott tovább a vita, az emlékezés. Bérei László rögtönzött kiállításának is sok nézője volt. Az 1943-as szárszói tábori élet megörökítésén kivül a népi írókról annak idején levelezőlapokat is készített Püski Sándor kiadójának, a Magyar Életnek, s most ezt az egyedülálló sorozatot is bemutatta. Bérei László ma is aktív fotóriporter; 43 kiállítás áll a háta mögött. Püski Sándort és feleségét a fiatalok faggatták a régi időkről. — Érdemes volt eljönni — lelkesedett az egyik fiatalember —, tetszett az oldott hangulat, a viták szenvedélyessége. Hasznos lenne, ha a jövőben a szárszói hagyomány abban is megmutatkozna, hogy a környező országokból is eljönnének ezekre a találkozókra, úgy mint 1943-ban. — És még erről a fiatalságról mondják, hogy semmi sem érdekli — fordult felém Piiski Sándorné. — Nemcsak ezen a találkozón, másutt is tapasztaltuk, hogy többségüket izgatja, foglalkoztatja a múlt, s a körülöttünk lévő világ. — Ilyen alkalmakkor — folytatja Püski Sándor — nagyon fontos a barátkozás, a tábortűz melletti éneklés, beszélgetés is. Ehhez persze több idő kell. — Törekednünk kell a megfelelő keretek jobb kihasználására — kapcsolódik beszélgetésünkbe dr. Tenke Sándor, a Confessio felelős szerkesztője. — A kisebbségek érdekében lés javára munkálkodva is Jézus Krisztus parancsa számunkra az irányiadó: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! — szeretet népünk és más népek iránt. Az éjszakába nyúló viták, beszélgetések, éneklések után vasárnap ünnepi istentiszteleten vettek részt a vendégek és a templom falán megkoszorúzták a Soli Deo Glória szárszói konferenciái emlékére elhelyezett márványtáblát. Ellátogattak az SDG egykori balatonszárszói telepére és felkeresték József Attila síremlékét, majd a parókián irodalmi műsorral köszöntötték a 80 éves Balogh Edgárt és a 75 éves Püski Sándort. — 1943 után most először találkozhattunk újra itt — mondta Merétey Sándor, a Zsinati Levéltár igazgató!- — Szeretnénk, ha legközelebb h > iabb időt tölthetnénk együtt, ha Szárszón egy új szellemi műhely alakulhatna ki. ZIKA KLÁRA A hatvanas években gyakran fordultam meg a Campinas közelében fekvő Fazenda Monte Moron. Kedves, vendégváró ház volt ez és kedves vendéglátók: Ajtai Dezső és felesége, Erzsiké. Ajtaiék a negyvenes évek végén vásárolták meg a régi fazendát. Az öreg házat korszerűsítették és új szárnnyal toldották meg, a stúdióval, melyben helyet kapott a könyvtár, az egyre gyarapodó indián-gyűjtemény, a munkaasztal, a zongora és az elektromos orgona. A széles ablakokból messze lehetett látni, az enyhén lejtő legelőn túl a fazendát mintegy lezáró darabnyi őserdőig. A ház mögött kávécserjék sorakoztak katonás rendben és az „Erzsébet-fasor” örökké suttogó fái között érhettük el a sűrű bambuszerdőt. Fazenda Monte Mór ideális munka- és pihenőhely volt az Ajtai házaspár számára két expedíció között. Kipihenhették az út fáradalmait, feldolgozhatták a gyűjtött anyagot és felkészülhettek az újabb vállalkozásra. Kis műhelye is volt Dezsőnek, ahol kedvére gyakorolhatta a pattintott kőnyílhegyek készítését, ahogy az indiánoktól elleste. A hatvanas évek elején, amikor megismertem Dezsőt, az ötvenes éveiben járt. Magas, vállas, markáns férfi volt, jó erőben, ősz hajjal, a csillogó szemüveg mögött fürkésző tekintettel. Kedves, közvetlen, de kissé félszeg, s magas hangja valahogy nem illett atléta termetéhez. Hihetetlen munkabírás, erős akarat és roppant sokoldalú érdeklődés jellemezte. Alig egy évtized alatt rangot és tekintélyt vívott ki magának a brazil tudományos körökben, a campinasi katolikus egyetem meghívta az embertani tanszékre, a Servigo de Protegáo aos Indios, az Indiánvédő Szolgálat és utódja a Fundagáo Nációnál da Indio, a „Nemzeti Indián Alap” különböző feladatokkal bízta meg, miközben az általa gyűjtött tárgyakkal lerakta a campinasi Indián Múzeum alapjait. Kutatásairól, azok eredményeiről számos szakcikket publikált szakfolyóiratokban portugálul és angolul, s fiatal antropológusok, indianisták kerültek ki a keze alól az egyetemen. Hihetetlenül sokoldalú munkát végzett. Embertani, néprajzi, régészeti, nyelvészeti, zenei kutatásai mellett még orvosi feladatokat is ellátott. Az egyik indián törzsnél például koraszülést vezetett le, sebeket kötözött, orvosságokat adott. Expedícióinak költségeit csaknem teljesen maga fedezte, az Indiánvédő Szolgálat és az egyeltem csak kisebb anyagi támogatást nyújtott, mely korántsem állt arányban a vállalt és végzett feladattal. Munkájában méltó társa volt felesége, Erzsiké, aki nemcsak elkísérte a legfárasztóbb és legkockázatosabb őserdei vállalkozásokra, hanem önállóan is dolgozott. A zeneakadémiát végzett zongoraművésznő, aki a Monte Mor-i házikoncerteken Beethovent, Chopint, Mozartot játszott — indián dallamokat gyűjtött, kottázott és rögzített hangszalagra. Ajtaiék első vállakózásaira az ötvenes évek közepén került sor, amikor a paulista tengerparton és Santa Caterinában található sambaquL kát, mesterséges kagylóvagy hulladékdombokat kereste és tárta fel. Ezekből a több ezer éves halmokból rendkívül értékes embertani és régészeti leletek kerültek elő: csontvázak, kőből készült nyílhegyek, kerámiatöredékek, állatcsontok. Dezső és Erzsiké 1960—61-ben kereste fel előbb a bororo, majd a xavante indiánokat. A bororók 1862-ben kerültek kapcsolatba a fehér emberekkel és száz évvel később már csupán egy kis csoportjuk őrizte e törzs kultúráját. Tőlük sikerült értékes fejdíszeket, toll-munkákat, nyilakat-íjakat, csörgőket, kosarakat összegyűjteni. Ajtaiék dzsippel tették meg az utat a Rio Araguaia és a Rio das Mortes vadonéban, a xavantékhoz. Ez a törzs csak 1957 óta vált hozzáférhetővé. 1967-ben a nambiquarákat keresték fel Mato Grossóban. Dezső ezúttal elsősorban nyelvi kutatást végzett, nyelvjárásokat hasonlított össze, hogy glotto-kronológiai módszerrel meghatározza, mikor válhattak szét az egyes csoportok. Tizennégy nyelvjárást dolgozott fel. Munkájában, mint mondta, nagy segítségére volt Boglár Lajos szógyűjteménye, melyet 1957- es expedíciója során állított öszsze. A nambiquara expedíció előtt odaadtam Dezsőnek Boglár „Trópusi indiánok között” című könyvét, melyet magával vitt a nambiquarákhoz. Amikor visszatért, mutatta a könyvet: a kötetben közölt fényképek tele voltak ujjlenyomatokkal. Az indiánok mutogatták Dezsőnek a képeken felismert társaikat vagy éppen önmagukat. A legkockázatosabb expedícióra még 1966-ban került sor. A Servigo de Protegäo aos Indios megbízásából a bolíviai határ közelében élő sararé indiánokat keresték fel Rondoniában azzal a céllal, hogy megállapítsák nyelvi hovatartozásukat. A saratoknak meglehetősen rossz hírük volt. Néhány évvel korábban több, területükre behatoló aranymosót, garimpeirot és kaucsukgyűjtőt, seringueirot lenyilaztak. Azóta a brazilok kerülték a saratokét, de az indiánok se keresték a kapcsolatot. Hat napig tartott az út az őserdőn át az indián faluhoz. A saratok az első pillanattól kezdve bizalmatlanok, majd mind ellenségesebbek voltak. Ellopták Ajtaiék egyik málháslovát, majd a negyedik napon olyan feszültté vált a helyzet, hogy az expedíció, felszerelésének egy részét is hátrahagyva, menekülésszerűen hagyta el a falut. Mint Dezső mesélte, ezúttal három nap alatt tették meg az utat, mert a harcias indiánok nem előttük, hanem mögöttük voltak . . . 1964-ben és 1966-ban hosszabb időt töltöttek a Rondoniában élő, nambiquara dialektust beszélő mamaindé indiánok között. Ez a vállalkozás se volt veszélytelen, mert az utolsó őserdei katonai állomástól, ahová repülőgépen érkeztek, az akkor még megközelíthetetlen és harcias cinta larga, „szélesövű” indiánok területén át vezetett az út. Szerencsésen eljutottak a mamaindék közé, akiknek rokonszenvét is megnyerték úgyannyira, hogy részt vehettek az indiánok rituális táncán és hangfelvételt is készíthettek. Ajtai Dezső tanulmányozta a Sáo Paulo államban, Itapéva közelében lévő Taquari Guassu sziklarajzait is, melyekről pontos gipszmásolatokat készített. 1971-ben Monte Mór közelében egy ősi indián falu maradványait tárta fel. öt nagyméretű kerámia urna került ki a földből, a legnagyobbnak az átmérője nyolcvan centiméter. 1974-ben ismét a xavantékat keresték fel Ajtaiék, amikor is elsősorban a xavante zenét tanulmányozták. Karl von den Steinen német etnológus, aki 1884-ben először hajózott végig a Rio Xingun, a Xingu-indiánokról írt „Közép- Brazília természeti népei között” című könyvét azzal fejezi be, hogy ezeknek a törzseknek „első történetírójuk alkalmasint az utolsó is.” Több mint száz évvel később Ajtai Dezső, a brazil indiánok fáradhatatlan kutatója is elmondhatja ezt csaknem valamennyi indián törzsről, amelyet expedíciói során felkeresett. Az általa alapított campinasi Indián Múzeum őrzi már csupán néhány indián törzs emlékét. KUTASI KOVÁCS LAJOS (London) 21
