Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-11-08 / 22. szám
tünk: hová milyen tábla kerüljön, hová kell az emberek védelmére korlát. Aztán, szinte pillanatok alatt szétszedték, összetörték, kihúzták, eltüzelték. Nem túlzók: a táblák kirakásától számított két hónap múlva már kevesebb, mint a fele állt a helyén. — És kik tették? — A kirándulók. Pontosabban közülük a fél- és tökrészegek. Kránitz Ferenc viszont állítja, hogy a kastélyparkban a világon semmi baja a látogatókkal. Pedig ide is ellátogat évente 350 000— 400 000 ember. Igaz, a vendégeket a kastély vonzza elsősorban, de mivel a kastélyba csak a parkon át lehet bejutni, akarva, nem akarva megcsodálják az ide jövők a kétszáz éves páfrányfenyőt, a tiszafákat, a négyszáz esz•I tendős mocsári tölgyet és nem utolsósorban a bejárati homlokzatnál, a Festetics György szobra mögött álló japánakácokat. A szobor modellje volt egyébként az a felvilágosult arisztokrata, aki megalapította a Georgikont, a világ első felsőfokú mezőgazdasági tanintézetét, a mai Keszthelyi Agrártudományi Egyetem ősét. Nos, ez a szobor jó példa rá, kitől-mitől kell óvni értékeinket. A vaskalapos bürokráciától, a rövidlátó hatalmaskodástól, illetve ezek képviselőitől. Kránitz Ferenc mesélte, hogy ezt a valóban szép Festetics-szobrot, lévén, hogy egy gróf szobra, meg súlya is jó három mázsa, fémhulladékként akarta valaki annak idején eladni. Szerencsére a szobrot gyorsan „ellopták”, azaz eltüntették szem elől, s így ma a Georgikon alapítójának bronz mása fogadhatja a látogatókat. De nem kell harminc esztendőket visszalapozni a múltba: a hazai újságolvasók, tévénézők jól tudják, milyen vitát kavart (úgy is írhatnám: milyen közfelháborodást váltott ki) az, hogy a tanács közvetlenül a védett parkterület mellett, de még az egykori kastélyparkon át — értékes fákat kíméletlenül kiirtva — széles, nagy forgalmú utat és vele együtt gázvezetéket építtetett. És hiába védett terület a jelenlegi kastélypark, az útról beözönlő kipufogógáz óhatatlan károsítja a kert értékes fáit, szennyezi az oda enyhülésért betérő emberek levegőjét. Ezek azonban csak apróságok, ha arra gondolunk, hogy a már-már pusztuló kastély és vele a park rekonstrukciója szinte az utolsó pillanatban, 1960-ban kezdődött meg. Vagy hogy a badacsonyi kőbányából a badacsonytomaji kőtörőbe szoros láncban járó csillék 1902-ben kezdték járni a maguk útját, és csak 1964-ben álltak meg végképp, és tűntek el a tájról, hiszen 1965-től lett védetté a Badacsony 1330 hektára, és lett Tihany után az ország második tájvédelmi körzete. És így menekült meg a Hegyestű is, ez a félig már lebányászott bazaltkúp. És így maradtak meg nekünk és utódainknak a Kő-tengerek részei. Hiszen ez a Kő-tenger még a század elején egységes láncot alkotott, körbe fogva az egész Káli-medencét. Ezt a természeti csodát is a bányaművelés tette majdnem teljesen tönkre. (A Kő-tengerek keletkezéséről egyébként két elmélet született, az egyik Cholnoky Jenőé, aki a szélfúvás erejének tulajdonítja a kővé keményedéit egykori tengerfenékhomok kialakítását. A másik elmélet alkotója, Győrffy Dezső szerint viszont vulkáni utóműködés hatására jött létre a Kőtenger. Amikor a vulkáni gázok ereje a kitöréshez már nem volt elégséges, átszivárogtak a homokon, s abban különböző vegyi változásokat okoztak. Azután gőz és forró víz tört fel foltokban, átkristályosította a homokszemcséket, „és a felső szinteken forró és tiszta kovasav oldatával óriási homokkő-, kvarcitösszenövésekké ragasztotta össze a kristályszemcséket” — írja Győrffy alapján a már idézett könyv szerzője, dr. Zákonyi Ferenc.) Az elmondottakban, úgy vélem, benne foglaltatik. hogy természeti kincseinket a szűk látókörű gazdasági érdekekkel szemben is védeni kellett és kell napjainkban is. Barcza Gábor mondta el, hogy amikor fölmerült a Káli-medence védetté nyilvánításának gondolata — a javaslattól a rendelkezés megjelenéséig évek telnek el! —, a terület zömének tulajdonosa (nem szívesen írnám, hogy gazdája, mert a gazda: gondos, előrelátó, értékmegőrző!), az egyik termelőszövetkezet gyorsan megnyitott egy dolomitbányát, s megkezdte a Kornyi-tó mellett húzódó madárfészkelőhelyek, a sásdi rétek rekultivációját. Szabálytalanság nem történt. A termelőszövetkezet kért és kapott is engedélyt a bányászatra, meg arra, hogy a lápos réteket alkalmassá tegye gyep- és szántóművelésre. Az sem kétséges, hogy a kőbányászat is, a sásdi rétek megművelése is anyagi haszonnal jár. De nem csekély anyagi haszonnal kecsegtetett annak idején a Kis-Balaton kiszárítása is. Aztán mi lett belőle?! (Erről egyébként majd a sorozat következő részében lesz szó.) Emlékeztessek megint a mesevilágra, amely világ, amint ez köztudott, a valóságra, sőt az igazságra épül: hátborzongatóan rideg, holt, mi több, embertelen vidék az, amelyet a mesék így említenek: „ott, ahol a madár se jár”. Márpedig nem jár ott madár, ahol az utolsó megmaradt nádast, lápot, tocsogós rétet is kiszárítják. A tájvédelmi körzet, a természetvédelmi kerület tehát nem az embertől, hanem az ember számára védi-óvja a tájat. És ezért nem csodálkozom, amikor Barcza Gábor, aki az imént még keserűen szólt a Badacsony környékén garázdálkodó vandálokról, most, hogy megkérdezem tőle: — Mit mondana még el a Magyar Hírek és a többi lap olvasóinak? — így felel: — Azt. hogy jöjjenek minél többen, minél gyakrabban. Badacsonyba is, de különösen a Káli-medencébe. Mert ez csodálatos! GARAMI LÁSZLÓ 17
