Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-11-08 / 22. szám
SAJTOTŰKÖR Mennyibe kerül a diploma? — Mai magyar mecénások Új templom Kelenföldön — Bibó István tanulmányai A gazdaságpolitikai hetilap A diploma ára címmel a magyar felsőoktatás vitatott kérdéseiről, és feszitő gondjairól ír. Mondják, sokba kerül az államnak egy-egy diploma. De mennyi ez a sok? A Művelődési Minisztériumban a ráfordítási költségeket összegző kimutatás szerint egy nappali tagozatos mérnökhallgató évente 105 ezer forintjába „kerül” a költségvetésnek. öt év alatt tehát alig több, mint félmillióba. Ennyi egy mérnöki diploma „ára” 1986-ban Magyarországon. Ha úgy vesszük — nem sok! És mikor térül meg? Egy átlagos tervezőintézet átlagos tervezőmérnökének például — a mellé beosztott szerkesztővel, rajzolóval együtt — a fizetésének mintegy 7—10-szeresét kell „megtermelnie” évente. Ha úgy veszszük — nem rossz! így, első megközelítésben, tehát az oktatás nem tartozik a legrosszabb invesztíciók közé. A helyzet azonban bonyolultabb. Az elmúlt 10—15 évben a felsőoktatási intézmények hallgatóinak száma gyakorlatilag stagnált, így mind a tízezer lakosra jutó diplomások számát, mind pedig a korosztályukból továbbtanulók arányát tekintve egyre hátrább kerülünk az európai, s így a világrangsorban is. Gyakran lángolnak föl a viták arról, vajon sak-e vagy kevés nálunk a diplomás. A hazai munkaerő-szerkezet, a szakemberstruktúra az elmúlt 10—15 évben alig változott, miközben a tudomány és a technika fejlődése miatt világszerte rendkívül erőteljes éhség dúl a szakemberek iránt. A költségvetésből tavaly 3,7 milliárd forint jutott a Művelődési Minisztériumhoz tartozó felsőoktatási intézményekre. Ennek alig 30 százaléka bérköltség, s ez a hányad évről évre öt százalékkal — a minimális bérfejlesztés mértékével — növekszik. A nagyobbik rész a dologi kiadásokra felhasználható keret. Ez évente 2 százalékkal növekszik. Az infláció mértéke az utóbbi években többször volt hét százalék fölött. Könnyebben érzékelhetjük a 3,7 milliárd forint nagyságát, ha tudjuk, hogy tavaly 3,96 milliárdot költöttünk órára, ékszerre, bizsura, 11 milliárdot kávéra-teára, alkoholtartalmú italokra pedig 54,5 milliárd forintot. Magyarországon a fölvettek kilenctizedé eljut a diplomáig. Egy részük már ezzel elégedett, a többség azonban keresi a helyét. Jó ideje tart a diplomások anyagi és erkölcsi megbecsülésének hanyatlása. Ugyanakkor felkészültségük kívánnivalókat hagy maga után. De többnyire nem is kapnak olyan feladatokat, amelyekhez 15—17 évig kellene koptatni az iskolapadot — a kör bezárult. A megoldást valahol az oktatás színvonalának javításával kellene kezdeni. Ehhez azonban több pénz is kell, amit a „vevővel” kellene kifizettetni. És ha már fizettek értük, akkor arról is gondoskodnának, hogy a befektetésük kamatostul megtérüljön, s értelmiségi feladatokkal látnák el az értelmiségieket. Ám arra is figyelni kellene, hogy az általuk hozott haszonból maguk is kellően részesedjenek. MAGYARORSZÁG Gazdaság és kultúra hazánkban még ritka találkozásáról, egymást szolgálásáról jelent meg érdekes cikk politikai és társadalmi hetilapunkban. A mecenatúráról van szó, azaz annak a Nyugaton elterjedt gyakorlatnak első magyarországi példáiról, hogy egy gazdasági szervezet valamely kulturális vállalkozást támogat. Mint a cikkíró is megjegyzi, a cserébe kapott reklámhatás sokszor jóval hatékonyabb, tartósabb annál, mint amit hagyományos eszközökkel — pl. újságok révén — lehet elérni. Amíg azonban Franciaországban vagy Japánban a . kulturális mecenatúrát a pénzügyi hatóságok adókedvezménnyel ösztönzik, Magyarországon erre egyelőre nem számíthat a kultúrát támogató cég, kizárólag adózott nyereségéből utalhat pénzt ilyen célokra. E körülmény, s a vállalatok növekvő adóterhei ellenére, mintha hazánkban is élénkülne a vállalatok adakozó kedve, természetesen nálunk is a megfelelő reklám reményében. A Magyar Média nevű reklámcég szervezésében több, az arab piacon valamilyen módon érdekelt ipari és kereskedelmi cég támogatja régészeink ötödik éve folyó Luxor melletti ásatásait, ahol egy 3200 éves sír feltárása a cél. A támogató cégek neve, emblémája ott díszeleg az expedíció autóin, szerepelnek a helyi és magyar sajtóközleményekben, filmekben, az ásatásokról kiadandó könyvben. Egy másik példa: a Nemzeti Galéria Lélek és forma című, nagy sikerű kiállításának költségeihez hat vállalat is hozzájárult, cserében emblémáikat ott láthatjuk a kiállítás katalógusában, a különböző plakátokon. A baranyai Zengővárkonyban a helybeli termelőszövetkezet jelentős összeget ■ áldozott a községi táj ház (helytörténeti kiállítás) bővítésére, más cégek filmforgatást és -filmforgalmazást támogatnak. A gazdaságpolitikai hetilap egy új, római katolikus templom építéséről tudósít. A Szent Gellért templom impozáns tömbjét még csak maketten vehetjük szemügyre, az altemplom azonban az év végére elkészül, s a felszíni épületnek gazdaságilag is alapját képezi. Az altemplomban ugyanis urnák elhelyezésére alkalmas kolumbárium lesz, s az urnafülkék eladásával teremtik elő a további építkezéshez szükséges pénzt. A templom Kelenföldön, a főváros legnagyobb római katolikus egyházközösségének épül, ahol ez ideig — 1930-tól — csak egy alapozás nélküli, szükségkápolna szolgálta a hitéletet. A 710 négyzetméter alapterületű új templom a II. világháború magyar áldozatainak emléktemploma is lesz, benne emléktáblát állíttathatnak az áldozatok hozzátartozói. NÉPSZABADSÁG A Magyar Szocialista Munkáspárt napilapjában Száraz György írt hosszú tanulmányt egy nemrég napvilágot látott háromkötetes munkáról. A Magvető Kiadó megjelentette Bibó István válogatott tanulmányait. A szerzőnek életében — írja Száraz György — mindössze egyetlen kötete jelent meg Magyarországon : A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. Ez is inkább brosúraszerű kiadvány, 1946-ból. Az érdeklődő legföljebb könyvtárak folyóirat-olvasóiban juthatott hozzá cikkeihez, tanulmányaihoz. 1979-ben halt meg. A már ugyancsak halott barát és szerkesztő, Szabó Zoltán stílus tekintetében is Eötvös Józseffel rokonítja, bár — teszi hozzá — észjárását tekintve inkább nyugat-európai, mint németes. Helyét a „nagyralátó realisták” között jelöli ki, ide sorolva Adyt, József Attilát, Németh Lászlót, Illyést; „maximalizmusát” viszont Zrínyiéhez, Széchenyiéhez, Petőfiéhez és Kölcseyéhez hasonlítja: az Eötvös halála óta eltelt évszázadban alighanem ő volt a legtisztább politikai gondolkodó, kinek látóhatára egész Európára terjedt, de — ebben hasonló Széchenyihez — kiindulópontja mindig hazai volt. A most megjelent kötetet szerkesztő Huszár Tibor ugyancsak ezt mondja: politikai esszéi, vitairatai Eötvös József-i, Kemény Zsigmond-i mércével mérhetők. Már-már jelképes — ezt Huszár Tibor írja —, hogy a húszéves Bibó István első szemináriumi dolgozatának címe: Jog és kényszer; doktori disszertációjáé pedig: Kényszer, jog, szabadság. Első, 1943—1944-ben fogalmazott nagyobb tanulmányának címe ugyancsak a klasszikus elődökre utal: Az európai egyensúlyról és békéről. A kulcsszavak tehát: demokrácia, népszuverenitás, tolerancia, egyensúly, kényszer, jog, szabadság. Ügy tetszik, ezzel nagyjából meg is határoztuk Bibó István gondolkodási körét. Bibó István a 30-as évek végén a mindkettejükben „mélyen gyökerező realitásérzék” alapján tudott nemcsak személyes jó barátja, hanem harcostársa is lenni a marxista Erdei Ferencnek úgy, hogy „forradalmi egyetértésüket” nem zavarhatta meg „semmiféle ideológiai eltérés”. A valóságérzékelésen alapuló együttműködést szüntette meg a Rákosi-féle dogmatizmus, a tényeket semmibe vevő politikai gyakorlat. Bibó István 1949-ben nemcsak a közéletből vonult ki; a trauma oly nagy volt, hogy 1949 és 1956 között teljesen elhallgatott, még az íróasztalfióknak sem írt. Huszár Tibor írja, hogy 1976 őszén az Erdei Ferencről készült dokumentumfilm forgatása után együtt indultak haza a film alkotói és a szereplő Bibó István. Életsorsokról, „történelmi és biológiai idő aszinkronitásáról” beszélgettek. Bibó azt mondta: Erdei szerencsés volt, a kétféle idő nála a végén összehangolódott. Aztán hozzátette: „S mit vésnek majd az én fejfámra? Bibó István. Élt: 1945—1948.” 14
