Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-10-25 / 21. szám
MÁRTÉLYI GONDOLATOK De azért akadnak dolgok . . . Meggondolkoztató dolgok. , Mártélyon járva, a körtvélyesi szigeten sétálva, a holtágon csónakázva nem is annyira a rétek színpompája, a fűzesek zöldje, a sulyomszőnyeggel borított víz illata gyönyörködtetett, hanem a csönd végtelenje. Azé a csöndé, amelyet a szúnyogdöngicsélés vagy egy felvetődő rablóhal csobbanása is megtör már. Azt hiszem, az itt fészkelő vagy vendégeskedő madarakat, az újra idetelepült hat-hét vidracsaládot, a két-három vadmacska-famíliát is a háborítatlan csönd és nyugalom csábította ide s tartotta-tartja itt. Akárcsak az idejáró emberek — kirándulók, üdülők — legtöbbjét. De — és itt a nagy ellentmondás! — minél több embert csábít ide a csönd, annál hangosabbá lesz a vidék. És nem is az idejárok zajonganak leginkább. Hanem például a vendéglátóüzemek egyike-másika üvölteti a gépzenét. Reklámként. De ez csak hagyj án! Egyegy normális hétvégét kibír az üdülőterület, s még ha akadnak rendetlenek is a kirándulók közt, a hulladékot eltakaríttatj a a városgazdálkodási hivatal, vagy ha az nem, akkor magával sodorja az évente egyszer-kétszer megnövekvő Tisza, amely — különösen tavasszal — ellepi a hullámteret, ismét egyesül a két holtággal, felfrissíti vizüket, s egyben — a mélyfekvésű réteken — ideális ívóhelyeket teremt az élő Tiszában lakozó halaknak. Somodi István azonban az úgynevezett rendkívüli hétvégektől tart, s éppen látogatásom idején mondta el nem is egyszer, de százszor, hogy néhány nap múlva nagy „banzáj” következik: az egyetemisták és főiskolások országos turisztikai találkozója. — Kétezer ember lesz itt négy napon át — számítgatta a tájvédelmi körzetvezető —, s feláll a szőr az ember hátán, ha csak arra gondol, hogy legalább a fele dohányzik. Ez négy napra kalkulálva: ezerszer négy, azaz négyezerszer 25, tehát kereken százezer cigarettacsikk! Aztán nyolcezer sörösüveg széthányva. Aztán legalább hét-nyolc helyről fog üvölteni hét-nyolcféle muzsika. Lehet, hogy még tűzijátékot is terveznek, de ha nem, akkor is egy bizonyos: innen elmenekülnek a madarak, és nem is jönnek vissza jó három-négy hétig. Baj, persze, akkor sem történik, hiszen a madarak lejjebb-beljebb húzódnak, illetve — most már így írhatom — húzódtak; az Anyás-szigetről a Körtvélyes-szigetre vagy a Barci rétre. De ha sok ilyen „banzáj” lesz, ha további ezrek csábulnak ide, ha még több vendéglő bömbölteti a hangszóróját, akkor végleg beljebb költözhetnek ezek a madarak, és ezzel nem a madárvilág, hanem mi, emberek veszítünk. Hiszen ma még tíz-húsz méterről nézhetjük a kis kócsagokat, a bakcsókat, gyönyörködhetünk a parton halászó hosszú nyakú szürkegémek boszorkányos ügyességében, de hogy holnap is részünk lehet-e efféle gyönyörűségekben, azt még Somodi István sem tudja, pedig ő aztán ismeri a vidéket, mint a tenyerét. A „vidéken”, persze, a természetvédelmi körzetet és környékét értem. De azon aztán ismét el lehetne gondolkodni, hogy mekkora is, mertől meddig terjed Mártély vagy bár-Vedett □ természetvédelmi területen kívül álló Szolay-féie szélmalom is A SZERZŐ FELVÉTELEI mely más védett tájnak az igazi határa. Kalauzom azt magyarázza éppen, hogy a Tisza völgye nem kevesebb, mint 157 000 négyzetkilométernyi területet jelent. Tehát Mártélyon tulajdonképpen minden észak—északkeleti folyó, patak — a Zagyva, a Berettyó, a Körösök, a Hernád stb. — átáramlik, kivéve a Marost, és ezért színtiszta igazság: — Ami Miskolcon, vagy Szolnokon, vagy akár Kassán történik, annak bizony a szó szoros értelmében mi isszuk meg a levét, mártélyia'k meg szegediek, illetve innánk, ha a Tiszának nem lenne olyan csodálatosan nagy az öntisztuló képessége. De kisebb körben sem könnyű meghúzni a védettség határait. Jó három esztendeje, a tavaszi ár idején az egyik környéki üzemből nem is túlságosan szennyezett vizet engedtek be a körtvélyesi holtágba, gondolván, hogy az áradással a szennyezett víz gyorsan felhígul, s belekerül az élő Tiszába. így is történt. Csakhogy ez éppen az ívás idejére esett, és az élő Tiszából az elárasztott rétekre kiúszó halak — megorrontva a szennyezett vizet — már fordultak is vissza. Azaz azon a szakaszon abban az évben elmaradt az ívás, és nem volt halszaporulat. A tájvédelmi körzet határán túl van a tanyavilág is. A tanyavilág, amely egyre zsugorodik, egyre pusztul, az elhagyott tanyákhoz pedig nemigen jut idegen — legyen az földművelő vagy az alkotás csöndjére-nyugalmára vágyó költő —, hiszen az elővásárlási jog azé a termelőszövetkezeté, amelynek földje a tanyát körülöleli. Ami tulajdonképpen érthető is, hiszen ha a tanyaépületet lebontják, helyét beszántják, akkor a nagy táblákon akadálytalanul mozoghatnak-járhatnak a gépek szántáskor, vetéskor, aratáskor egyaránt. Ez azonban a termelőszövetkezet szempontja csupán. A természetvédőé egészen más. És nemcsak azért, mert így lassan-lassan (vagy tán nem is olyan lassan?!) nem marad az alföldi tájon egy zöld folt, egy facsoport, egy gémeskút, amelyen megpihenhetne a szem. Ez „csak” esztétikai szempont. Ami ennél fontosabb: a tanyák lebontásával eltűnnek, elpusztulnak az ott lévő fecske- és gólyafészkek is, velük a fecskék és a gólyák szintén kivesznek a tájról. Bizony, jó utat kellett megtennünk kerékpáron és gyalog, amíg elértünk a Hajdú Zsolt tanyához, amelyet még laktak, s amelynek kéményén még megvolt a napnyugtát bámuló gólyapár fészekotthona. De a Szélmalom dű’őben lévő tanyaház már romos volt, kihalt, csak száradó kenderkúpok álltak körülötte, mint ravatalnál a díszőrség. És talán így járt volna a szélmalom is, amely a védett területen kívül esik, ha időben meg nem vásárolja Szalay Ferenc Munkácsy-díjas festőművész. De szerencsére megvásárolta hetvenezer forintért az utolsó élő szélmolnártól. — Olyan volt ez — meséli, mikor kérdem, mi tette malomtulajdonossá —, mint a szerelem. Amikor idejöttem, tudtam, mit akarok festeni: az alföldi embert és vele-benne tetten érni a történelem nagy változásait. És ehhez éppen kapóra jött ez a hely és ez az eladó malom. Aztán képeket mutat, amelyek már itt készültek, sőt nemrég készültek: a felhők közt bujkáló Hold világít az egyiken, a szomszéd tanyát ismerem fel a másikon . . . Közben megtudom, hogy a művész azóta is dolgozik a malomépületen, most éppen a téglaközöket fugázza kívülről, 79-ben a második és a harmadik szinten kicserélte a padozatot, 72-ben pedig újrazsindelyeztette az épületet. A malom ma már védett ipari műemlék, s mit sem ront szép méltóságán, hogy éppen gyerekek táncolják körül, bújócskát játszanak a tövében. A malom is, a festő is, a gyermeksereg is beillik a tájba, a táj pedig harmonikusan simul a mártélyi tájvédelmi körzethez, amelynek, lám, rugalmasak-tágulóak a határai, ha az emberek is így akarják. De azért ez sem ennyire egyszerű. Nem minden függ az emberek akaratától. — Egy kiváló tölgyest legalább száz évre előre kell tervezni — magyarázza a tájvédelmi körzetvezető —, a termelőszövetkezeti elnököket viszont csak öt évre választják, és nekik, ráadásul, nem is öt év múlva, hanem még abban a gazdasági évben elő kell teremteniük a szétosztani való nyereséget. Egy elnök pedig, még ha a legjobb indulatú és a legokosabb is, akkor se fogja azt mondani: „Emberek, ezt pedig ne csináljuk, mert ebből ötven esztendő múlva óriási kárunk lesz . . .” Igaz, mi, akik életünk nagy részét ott benn, a hullámtérben töltjük, megtanultuk már: a Természettel, vagy ahogyan mi mondjuk, Szent Péterrel nem lehet vitázni Nekünk is, a vízügyieknek is, az erdőgazdaságnak is elsősorban ő dirigál. Azzal, hogy van-e belvíz vagy nincs. Azzal, hogy van-e áradás vagy nincs áradás. És következik a példa: az erdészet elhatározta, hogy ilyen meg olyan fafajtákat telepít erre meg arra a területre. Aztán 1980-ban jött egy rendkívül magas tavaszi árvíz. Júliusban következett a második ár, a laposokon 21 fokossá hevült a víz, valósággal kifőttek belőle a fák. Ami kevés pedig megmaradt a telepítésből, arra meg rázúdult egy jeges ár. Éppen azt a rétet tapossuk, ahol az eset történt. Mégis, amerre a szem ellát, mindenütt facsemeték. — És ezek? — A nyárfa meg a fűz magvait idehordta a szél, a víz. Ezek megfogantak, kikeltek. Úgy látszik, ha az ember hagyja, segít a természet is — önmaga védelmében. GARAMI LÁSZLÓ 10
