Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-10-25 / 21. szám
majd jobbfelől egy garázst, mellette lépcsők visznek föl egyenest a temetőbe ... Könnyű megtalálni. De miért érdekli oly nagyon ez a magyar tudós?” Töprengtem, mit válaszoljak, hogy ez a nyugat-bengáli aszszony megértse. Ezt mondtam: „Magyar vagyok, és gyermekkorom óta Körösi Csorna Sándor az eszményképem, az az ember, aki nem karddal, hanem tollal írta be nevét történelmünkbe.” A negyvenes évek elején az utolsó előtti padban ültem, s onnan indultam el — gondolatban, persze, — dr. Sáray Gizella tanárnő kalauzolásával Körösi Csorna nyomán az őshaza felé. És már akkor elhatároztam: eljutok a valóságban is Darjeelingbe, és virágot teszek a felfedező, tudós, nyelvész sírjára. Elhatározásomból nem csináltam titkot. Így történt, hogy Borcsa barátnőm, tizenkettedik születésnapomra, három nyelvkönyvvel ajándékozott meg: egy orosszal, egy törökkel és egy perzsával. „Szükséged lesz rájuk, amikor Tibetbe indulsz!” — mondta. Tudtam, már akikor tudtam, hogy egyszer eljövök ide, csak azt nem sejtettem, hogy ekkora „kerülővel”: hogy a háború vihara átsodor családommal a világ másik felére, a Csendesóceán partjára, Kanadába. Egy kicsit meg is feledkeztem fogadalmamról. Aztán, hosszú évek után, a debreceni nyári pedagógus-továbbképző tanfolyam hallgatójaként már, Kecskemétre kirándultunk. Könyvnap volt éppen — és Körösi Csorna Sándor születésének kétszázahirdetett meg azzal a céllal, hogy Magyarországon keresztül bepillantást adjon Kelet és Nyugat viszonyáról. A kurzus programjának kidolgozására egyrészt mint magyar származásút, másrészt mint az atomháború ellen küzdő orvosok svédországi csoportjának tagját, dr. Tiroler Zoltánt kérték fel és a feleségét, aki magyart tanít magyar származású gyermekeknek. Az „Olvass és utazz” címmel meghirdetett kurzusra és az egyhe;es magyarországi tanulmányútra harmincán jelentkeztek. A hallgatók Magyarország földrajzával, történelmével, kül- és belpolitikájával, gazdasági helyzetével, kül- és belkereskedelmével, C sirkelábak dik évfordulója. Így aztán módom volt rá, hogy róla szóló könyvekkel megtömött szatyorral utazzak vissza Debrecenbe, majd Vancouverbe. 1985-ben Kikértem az egyetemtől egyéves tanulmányi szabadságomat. Afrikába utaztam, onnan Indiába, és karácsonyra eljutottam Darjeelingbe is. Reggel, ahogyan a turistairodában tanácsolták, elindultam a temetőbe. Csakhamar két kedves kísérőm is akadt, iskolásfiúk, akik ugyan sohasem hallottak még Körösi Csornáról, de szívesen társaimul szegődtek. „Szünidő van úgyis, ráérünk!” És megtaláltuk jobbra a garázst, mellette a lépcsőt, a temetőt. Teraszos kiképzésű volt, egymás fölött álltak a sírkövek. Sok-sok sírkő, köztük egyetlen kopjafa. Nem lehet a sírt máséval összetéveszteni! És az emléktáblák sokasága, bronzból, kőből, márványból. Az egyiken négysoros vers: „Székely hegyekből messze Ázsiába I Az ős hazába vándorolt ki ő / Feje felett a vén szent Himalája / Olyan örök, mint maga az idő” Néhány szál aranyszínű virágot tettem a kopjafa lábához. Elbúcsúztam a gyerekektől, leültem és eltöprengtem az életemen. Közben hatalmas pelyhekben esni kezdett a hó. Ahogyan mondták: nyolc esztendeje az első hó Darjeelingben. Fehér sapkát kapott a kopjafa, fehér szőnyeget a temető. Vajon mit hoz számomra a jövő? Lesz-e nekem is kopjafám valahol, valamikor? CSAPÓ MARGIT VANCOUVER, CANADA mezőgazdaságával, egészségügyi és szociális helyzetével, s kultúrájával ismerkedtek meg. A program magyarországi szervezését és lebonyolítását a budapesti és vidéki TIT-szervezetek vállalták. Mivel a résztvevők többsége orvos volt, a városnézéseken és kulturális programokon kívül főként szociális intézményeket, klinikákat kerestek fel, s e helyeken előadásokat hallgattak, vitákon vettek részt. Az általános orvosként praktizáló dr. Tiroler Zoltán mindennél fontosabbnak tartja a béke kérdését és saját tapasztalatait igyekszik felhasználni az út egyengetésére. Amikor szerteágazó feladatairól, előadásairól faggatom, a szelíd, halk szavú férfi határozottan elhárítja kérésemet. Nem kell őróla írni, hiszen nincs abban semmi különös amit ő csinál. Alva Myrdalt idézi, aki a Nobel-békedí j átvétele után így zárta beszédét: „Nem emberhez méltó feladni!” A gondolkodó emberekbe vetett remény ad erőt a munkához — mondja. — Az embereknek közelebb kell kerülniük egymáshoz, s akkor talán jobban meggondolják háborúzzanak-e azzal, akit egy kicsit már ismernek. (Zika) Gyaikran jutott eszembe, távol a hazámtól a mi vasárnapi csirkehúslevesünk illata, íze. Mert az itt elérhetetlen. És hol az az aranysárga csillogás? Ami elkészült is, csak utánzat. Rettenetesen áhítottam már, hogy igazi csirkelábat lássak vasárnapi áranyszínű húslevesemben. (A szép, aranysárga színhez eljutottunk már, all-spice-szel, azaz sáfránnyal.) Később felfedeztük Montreálban a magyar hentesüzleteket. Felcsillant a szemem: hát itt is vannak hazai csirkék? Honnan jöttek, ki nevelhette őket? Csak azt néztem, van-e hosszú „járókája”. Van, és feje is. Tehát mindene megvan. Örömmel álltam sorba a többi vásárlóval, nyugodtan, türelmesen, mert a csirkék nagy halomban feküdtek a hűtőben. Közben szemlélgettem melyiket veszem meg. Magamban máris osztogattam a csirketestet. Eltűnődtem, mit kezdek majd a fejével. Eszembe jutott anyai nagyanyám, ő mindig a maga tányérjába tette. Talán én is megkedvelem. Ha csak a családból más nem óhajtaná. Ahogy a családomat ismerem — kezdtem a gondolattal megbarátkozni — nekem jut majd a feje. Megkaptam az „Arany-csirkémet”, s igen elégedett voltam. S ami így utólag furcsa, már nem is emlékszem, hogy tulajdonképpen kié is lett akkor a családban a csirke lába, feje. Talán vendégeimnek ajánlottam fel jószívűségemben. Teltek az évek. Közben vissza is utazgattam az óhazába. S mikor megkínáltak csirkehúslevessel, bizakodtam: én kapom a csirke lábát. A rokonaim restelltek ilyen „csontos húst” tányéromba rakni. Bevallottam nekik: ez az egyetlen vágyam itthon, igen sok csirkelábat fogyasztani. Így azután volt is belőle bőven részem. Kicsit csodálkoztak e kívánságomon, hogy valaki Kanadából jön és csirkelábat akar enni! . . . Kanadában persze ismét „vadásznom” kellett a lábas jószág után. De vannak valóra vált álmok is. Indiai barátnőmék havonta lenyisszantanak több tucat szárnyast. Fura ízlésemről értesülve megígérték, majd ők ellátnak csirkelábbal. Egy este, amint otthon kényelmesen üldögélve pihengetek, kopogás hallatszott az ajtómon. Nyitom az ajtót, hát a barátnőm és a férje mosolyognak rám. — Hoztunk csirkelábakat neked. Ez a nagy doboz tele van csirkelábakkal. — De ennyit?!... hőköltem vissza. — Most voltunk a farmon, s most vágtuk le valamennyit. Uram segíts! A lábak véresen, melegen toliastul, sárostul ott gőzölögtek a dobozban. — Nem gondoltam ennyire — mondtam ismét. — Well. Tisztítva, lefagyasztva, sokáig eláll — érveltek a barátaim. Amikor magamra maradtam, hozzáfogtam a tisztításhoz. Konyhamedencém négyszer telt meg csirkelábakkal. Azt hittem, soha nem leszek készen. Nemigen lelkesedtem. A jégszekrény mélyhűtőjébe tettem négy zacskó lábat. — Ennyi nem kell nekem, holnap telefonálok néhány ismerősömnek. Túladok rajtuk ... Barátnőim igen megörültek az ingyen felajánlott „húsocskáknak”. Margit nevű barátnőm is elfogadott egy tasakkal. Jóval később egyszer azt kérdezte, van-e még belőle, mert ha nincs ő viszszaadná, mert náluk nem fogy és a mélyhűtőbe mást szeretnének tenni. Jómagam sok csirkeláblevest ettem, hely volt, a tasakot visszafogadtam. Fogyott is egy kevés, majd vándorolt újból, mert eldobni nem volt szívem a „szent állatok kapargatóit”. Végül rá sem tudtam nézni a csirkelábakra — mind tovább adtam. Jószívvel! Azóta ha felajánlják, azt felelem, köszönöm, már nem élek hússal, vegetáriánus lettem. Valóban feladtam a „szent állatokat”, s a nem szenteket is. Egészségi okból. Most már egyegy gyümölcs is pótolhatja r. valamikor annyira óhajtott kapargatókat. Változunk? Vagy eltelünk? Nehéz a válasz. GIZELLA HARSÁNY! HORVÁTH BOWMANVILLE, KANADA 7
