Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-10-25 / 21. szám
A márvány szava Kamenyeczky István Ausztria egyik legismertebb szobrásza. Hatalmas, fehér márványból faragott térplasztikái megfogják, hosszas szemlélődésre késztetik a nézőt. Egy osztrák újságírónő írta: a szobrok láttán borzongás fogja el. Kamenyeczky munkásságával korábban már foglalkoztunk. A mostani bécsi látogatásnak azonban jeles oka volt, nevezetesen a köszöntés. A Mester 65 esztendős, és az ilyen fordulók mindig alkalmat kínálnak a visszanézésre és az előretekintésre. Kamenyeczky mögött különös, népmesébe illő a pálya. Kunágotán született, az édesanyja mosónő volt. Hogy két kisebb testvére ne nélkülözzön, már gyerekként dolgozni ment. Libapásztor, majd disznópásztor, később tehénpásztor lett. („Lám, micsoda karrier” — kacag.) De már akkor megmondta az egyik nagybácsi: „Ebből a gyerekből nem lesz paraszt”. Valóban nem lett. Kuglibábukat állított a makói kocsmában, innen vette magához a kőfaragó. („Ezt elviszem, izmos gyerek”. ..) Kamenyeczky nála tanulta ki a márvány faragását, a gazda lánya meg az ő leikébe véste be nem fakuló képmását. Különös szerelem volt, tizenhat évig jártak jegyben. A lány mindig tanult csak, futott előre, és a házassági feltétel úgy szólt, hogy a fiú érje utol. Tette is volna... 1950-ben felvették a Képzőművészeti Főiskolára, mint kimagasló népi tehetséget. Azután jött a fordulat: 1951-ben kirakták, mint tehetségtelent. Hogy miért? Fogalma sincs. A beszélgetőtárs pedig csak a többi történet — a keményfejűség már ausztriai, néha neveld tető, néha szomorú sztorijai — alapján sejti, hogy Kamenyeczky nagyon megmondhatta valakinek a véleményét. Ki tudja? Ami tény: nem vették fel ezután egyetlen más magyarországi egyetemre sem, hely nem akadt számára. 1956-ban nekivágott a határnak. Ausztriában Lingenfeldtben dolgozott, az öreg templomot restaurálta, és közben beiratkozott a művészeti akadémiára. Megnyújtott idejű munkanapokat élt. „Minden évben — mondja — nyolc hónapig dolgoztam, nyolc hónapig meg tanultam.” Sokáig nélkülözött és szegénységben élt az osztrák feleséggel, a gyerekekkel. De nem ment kérni sehová. Azután egy nap — újabb népmeséi fordulat? — megmutató ta a szobrairól készült fényképeket a szigorúságáról híres kultúrtanácsnoknak, aki nem akart hinni a szemének. Másnap megvették egy szobrát, azután kérték a másikat, a harmadikat. Ma összesen nyolc nagy köztéri szobra áll Bécsben, és jóval több domborművé. A „mi újság?” kérdésre elmondja, hogy nemrég Burgenlandban állították fel egy emlékművét, Peter Zaunert, a tartományi himnusz szerzőjét mintázta meg. A műteremben pedig már ott magaslik egy hatalmas, fenséges külsejű, súlyos márványszobor. Kamenyeczky azt tervezi, hogy néhány hónap múlva budapesti kiállításán ezt hagyja itt ajándékba. („Egy feltétele van — fűzi hozzá —, olyan helyen legyen, ahol sokan látják.”) A hazatérés művészetileg és emberileg is nevezetes esemény. Egyrészt nagyszerű szobrász bemutatkozásának lehetünk majd tanúi; másrészt Kamenyeczky harminc év után először látogat vissza a gyökerekhez. Hogyan lehetséges ez, innen a szomszédból először? — lehetne kérdezni, de aki már többször beszélgetett ezzel a kemény férfival, nem teszi fel a kérdést. A tüske, a méltatlan vád mélyen hatok a húsba, és hiába dőlhetett ki a sérülést ejtő fa vagy bokor, a seb még évtizedek után is felsajog. „Mi a címe az ajándékszobornak?” — kérdem. „Áldozati kő” — feleli a Mester, és míg nagyot hallgatok, elmondja, hogy a napokban egy jugoszláviai kiállításán megkérdezték tőle, osztrák vagy magyar művésznek tartja-e magát. Így válaszolt: nincs olyan asszony, aki eldobja saját gyerekét és másikat vesz a helyébe. „Olyat persze már láttam — teszi hozzá —, hogy valaki eldobta, de akkor nem vett helyette másikat magához.” Az Áldozati kő szép üzenete... H. GY. VANCOUVERBŐL DARJEELINGBE Az autóbusz motorja köhögve erőlködött. A keskeny, meredek hegyi úton 2600 méter magasra kellett felkapaszkodnia tizenkét utasával. A nepáli, nyugat-bengáli és tibeti utasok között hárman voltunk európaiak. Két angol, akik a régvolt brit világbirodalom nyomait kutatták, valamint jómagam, aki Körösi Csorna Sándor darjeelingi sírjához tartottam. A turistairodában térképet és pontos útbaigazítást kaptam: „Ma már ne vágjon neki, mert perceken belül besötétedik, pihenje ki a hosszú utat. Holnap aztán menjen le a piacra, onnan aztán tovább az öreg kocsiúton, Lebong felé. Észrevesz Béke-túra Svédországból Dr. Tiroler Zoltán és felesége Svédországból érkezett harminc fős csoportjával egy kis magyarországi tapasztalatcserére. Amikor megpillantottam őket a szálloda halijában, éppen a vendéglátóknak szóló köszönőlevelet Írták alá. A társaság tagjai dicsérik a programot, a jó szervezést — mindez a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) érdeme — s nem tudnak megegyezni, mi is tetszett a legjobban: Eger, Kecskemét, Martonvásár, Szeged, Szentendre, vagy Székesfehérvár? Többen is azzal búcsúznak, hogy családjukkal, barátaikkal ismét eljönnek. — Kell-e ennél nagyobb elismerés? — fordulok a Tiroler házaspárhoz. — A csoport vezetését azért vállaltuk el — mondják, — mert az előítéleteket a személyes élményekkel, tapasztalatokkal lehet legjobban legyőzni. De hogyan is kezdődött? A világ békeév alkalmából az ENSZ Békecsoportja és a svédországi Felnőttek Iskolája egy kurzust 6
