Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-10-11 / 20. szám

Baráti Bábel — Hány tolmács kellene ahhoz, hogy megértsek mindenkit, aki most itt ül? — kérdeztem a pincér­től. De ő csak vállat vont, s futtá­ban felelt: adott otthont a város és neves in­tézménye, hanem ugyanerre az időre Nemzetközi Kórustábort (a harmadikat) és Nemzetközi Zenei Fesztivált is szerveztek. — Nekem ugyan egyetlenegy sem! Én mindenkit megértek! Könnyű neki! — gondoltam. A pizza itt, az Ételbárban is pizza, a makaróni is makaróni. De a többi! Amiről itt a szó folyik, akik itt, a kis asztalkák körül ülnek — valóságos Bábel! Már ami a nyelvek sokféleségét illeti. Mert mindaz hiányzik, ami az Ótestaméntumban leírt Bábelt jellemezte: a hangzavar, a vita, a meg nem értés, a feszültség. Akik itt verték el az éhüket, ol­tották szomjukat, akik — kihasz­nálva az ebédszünetet és a ragyo­gó időt — a Széchenyi téren süt­­tették magukat a nappal, vagy ép­pen ellenkezőleg, hűsöltek a Ko­­dály-intézet egykori klastromud­­varán magasodó óriás fa lombsát­ra alatt — ők mindahányan egy­­ívásúak voltak. Ha húszvalahány országból érkeztek is ide, kivétel nélkül valamennyien a zene, az ének értő szerelmeseinek vallot­ták magukat. A kecskemétiek egyébként már rég megszokták, hogy a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet — a teljes egy esztendőn át tartó tanfolyamain túl — minden pá­ros esztendőben Nemzetközi Ko­dály Szemináriumot rendez, s hogy e szemináriumi hetekben a Kéttemplom-közből és környéké­ről — így az Ételbárból is — a külföldiek már-már kiszorítják a „bennszülötteket”. És ha eddig így történt, még in­kább így volt az idén, amikor is — július közepétől augusztus ele­jéig — nemcsak a szemináriumnak — immár a tizenharmadiknak — Persze, nem véletlen a három rendezvény időbeli egybeesése — ahogyan ezt Ittzés Mihály, a Ko­­dály-intézet igazgatóhelyettese magyarázta, — hiszen a szeminá­rium, a kórustábor és a fesztivál összefüggött egymással, egymásra támaszkodott. — A kórustáboron résztvevő 102 fiatal — legyen egy­szerű kórustag vagy kezdő ének­karvezető — eljárhatott a nem­zetközi szeminárium számos fog­lalkozására, meghallgathatta a fesztivál hangversenyeit. Azt a két énekkart viszont, amelyet a tábor vezetői belőlük alakítottak, azok a fiatal karnagyok szólaltatták meg, akik a szeminárium karveze­tői kurzusán képezték tovább ma­gukat. A szeminárium résztvevői közül 110 volt a külföldi, és hozzájuk csatlakozott még 30 magyar ének­tanár, intenzív nyári továbbkép­zésre. De ha jól meggondolom, ír­hatnám azt is, hogy 109 volt a kül­földiek és 31 a magyarok száma. Deborah Dómért ugyanis ide is, oda is sorolhatnám. Hogy most mégis a külföldiek közé sorolom, nem véletlen. — Tudja, a legfurcsább az — vallotta meg beszélgetésünk köz­ben —, hogy amikor Kanadában vagyok, akkor magyarnak, amikor pedig Magyarországon vagyok, ak­kor kanadainak érzem magam . . . Deborah Dorner édesanyja ugyanis már Kanadában született magyar, édesapja pedig két év hí­ján fél évszázada vándorolt ki Er­délyből. Ö maga az Ontario-beli Windsorban született és jelenleg az ugyancsak Ontario-beli Lon­donban él. Kanadai állampolgár, a I magyart nem beszéli olyan folyé­konyan, mint angol anyanyelvét. De annyira folyékonyan azért beszél magyarul, hogy alig-alig győztem jegyezni, mi a másnapi (július 18-i) programja: — Hét órakor beülök zongora­­gyakorlásra, egyedül; nyolctól nyolc húszig csoportos énekgya­korlás lesz, aztán nyolc harminc­tól kilenc tizenötig szolfézs-mód­szertan, majd tíztől tizenegy tizen­ötig szolfézs. Délután háromtól négyig vezényelni tanulok, aztán Szabó Orsolya tanárnővel lesz szó­­ló-zongoraórám. És ezzel vége is a napnak, azaz dehogy van vége, most jön a java: este nyolckor koncertre megyek, ide a szomszéd­ba, a zeneiskolába, Nagy Péter, egy fiatal zongoraművész játszik Mozartot, Bachot, Beethovent. Eszembe jut, amit Ittzés Mihály igazgatóhelyettes nem sokkal előbb mondott, amikor a nyári, kániku­lai tanfolyamok laza voltára tet­tem néhány célzást. — Aki azt hiszi, hogy ez a né­hány hét afféle nyári lötyögés, az nagyot csalódik! És Deborah Dorner „órarendje” bizonyítja: igaza volt. És ha a kötelező órák száma nem is több mint napi négy-öt, az önkéntesen vállalt kö­zös foglalatosságokkal — ének­léssel, muzsikálással, zenehallga­tással. elméleti-gyakorlati kérdé-2 sekről zajló vitákkal — eléri a napi „munkaidő” a nyolc-kilenc órát is. De éppen ennek a nagyon intenzív munkának tulajdonítható, hogy kanadai honfitársnőnk Kecs­kemétre jött, s már nem is először. Deborah Dorner éppen 12 esz­tendeje hallott először a Kodály­­intézetről. Érdekelte erősen, hogy ismerőse, aki részt vett az intézet tanfolyamán, mit tapasztalt az óhazában. Két évvel ezelőtt, taní­tónőként már eszébe jutott, hogy az a bizonyos ismerőse nemcsak Magyarországról mesélt neki, ha­nem egy intézményről is, amely „nagyon, de nagyon sokat segített neki zenei dolgokban”. 1983 szeptemberétől itt töltött Deborah Dorner egy teljes tanév­nyi időt. Szeretett volna maradni még egy esztendőt, de mivel a pénz is, az idő is véges, visszament. Másodjára már ösztöndíjjal jött, fél évre, amit megtoldott még a nyári szemináriummal. Azt talán írnom sem kéne, hogy nem ő volt a Kodály-intézet egyet­len visszatérő vendége, s hogy nem egyedül magyar származása miatt választotta ezt a tanfolyamot. A bizonyosság kedvéért azért meg­kérdeztem tőle: — Ha nem lennének magyarok a szülei, ha nem beszélné a nyel­vünket, akkor is eljött volna ismét? — Igen, akkor is! — felelte ha­bozás nélkül. — De érdeklődje csak meg, hányán vagyunk itt, hány országból jöttünk ide, és hogy akad-e köztünk három-négy­nél több magyar származású! Éz az összesen másfél év rengeteget adott nekem. Jobban tudom érte­ni, hallani, magyarázni a zenét, mint eddig. És talán jobban tudok zongorázni is. — Tanult itt annyit, amennyit várt? — Többet, sokkal többet! Most már, azt hiszem, jó zenetanító le­szek. Az igazgatóhelyettes azt mond­ta nekem, amikor először találkoz­tunk, a Kodály-centenárium évé­ben: — A mi munkánk legszebb el­ismerése az, hogy már vannak vissza-visszatérő hallgatóink is. 1, Zongoraórán 2. A Kodály-intézet az egykori klastromudvarról 3. Ahol nyaranta több az idegen, mint a magyar szó: a kecskeméti Ételbár teraszán 4 SZERZŐ FELVÉTELEI 6

Next

/
Thumbnails
Contents