Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-15 / 1. szám
A szilveszter a nyolcvanas évtized felezővonala volt. Magyarországon ez egyszersmind azt jelenti: befejeztük a hatodik, és megkezdjük a hetedik ötéves tervet. Közviszonyaink bemutatásaként talán nem árt hozzátenni: egy-egy esztendő népgazdasági tervét a kormány határozata rögzíti, öt év pályaívét azonban a legfőbb államhatalmi testület: az Országgyűlés törvényerőre emeli. önmagában már ez a különbség is érzékelteti a középlejáratú terv társadalmi jelentőségét, ám ezúttal az előkészítés korántsem korlátozódott a Duna partján emelkedő, neogótikus épület, a magyar parlament falai közé. Csaknem két esztendő társadalmi vitája előzte meg a hetedik ötéves tervtörvényt. A nézetütközésekkel teli folyamat kiindulópontja természetesen az előző öt év, a hatodik ötéves terv áttekintése, eredményeinek elemzése volt. A terv koncepcióját, előzetes adatait megvitatták a társadalmi szervezetek vezető testületéi, a Magyar Tudományos Akadémia szakértői, s az irányelveket határozatban rögzítette a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága. Az eszmecsere hangulatát jól érzékelteti, ha felidézzük a Szakszervezetek Országos Tanácsának ama ülését, amelyen a hetedik ötéves tervet vitatták. Faluvégi Lajos, a tervezésért felelős miniszterelnök-helyettes elmondta felszólalásában: a szakszervezetek a tervtörvény előkészítése során 14 fontos kérdésben tettek konkrét javaslatot; ebből a tervező szervek tízet elfogadtak, négy további javaslat pedig — a reálbérek emelése, a nyugdíjak reálértékének teljes körű megőrzése, az előirányzottnál több állami lakás építése és a vállalatok úgynevezett jóléti alapjainak bővítése — még függőben van. „Bármennyire reálisnak tartja is a kormány ezeket a javaslatokat — tette hozzá a miniszterelnök-helyettes —, nem biztos, hogy megvalósításuk feltételeit a VII. ötéves tervben garantálni tudja.” Miről van szó voltaképpen; milyen gazdasági-társadalmi helyzet hangulatát érzékelteti ez az idézet? Annyi bizonyos, hogy a mögöttünk lévő évek, nem csekély megpróbáltatások ellenére, végül is eredményeket hoztak. A próba, amelyen ezek az eredmények megmérettek, súlyos volt; ismeretes, hogy a nyolcvanas évtized első éveiben (egyszersmind a mi hatodik ötéves tervünk indulása táján), hirtelen hitelembargó és a nálunk elhelyezett külföldi bankbetétek kivonása tetézte amúgy sem könnyű, a hetvenes évtized árrobbanásaitól feszessé vált külgazdasági helyzetünket. Akkor váltotta fel nálunk az egyensúly megőrzésének programját a sokkal szigorúbb feladat: a fizetőképesség megőrzése. Azt a kormányzati döntést fejezte ki ez a program, amit a közvélemény — viták után — egyértelműen támogatott: a hirtelen felerősödött kihívás ellenére sem kérjük hitelállományunk átütemezését; belső forrásokból fedezve a Irnrábbi pontossággal fizetünk. Ez a döntés szükségképpen járt együtt azzal a következménnyel, hogy mérséklődtek az itthon elosztható források. Eredmény — úgy véljük, nem is csekély —, hogy ekkora terhek közepette az életkörülmények valamelyest javultak, ha a reálbérek csökkentek is. No^n^g^gazdasági növekedés üteme ezekben a^evekben számottevően mérséklődött, s a terv eredeti előirányzatainál is mérsékeltebb volt az előrehaladás — a magyar gazdaság kiállta a megpróbáltatásokat. Ám ez a helyzetkép mintegy előrevetíti azokat a várakozásokat is, amelyek a most kezdődő hetedik ötéves terv előirányzataival szemben a közvélemény' és a kormányzat oldaláról egyaránt megfogalmazódtak. LegfonrERVZÁRÁS, fERVNYITÁS tosabb igény: a növekedési ütem gyorsítása. Nyomban hozzátehetjük: a közgazdasági vitákban megérlelődött egy olyan elképzelés is, amely a növekedést szorosan egybekapcsolja más feltételekkel, pontosabban: nem vállal olyan élénkítési programot, amely — egyéb tényezők változatlansága esetén — a nélkülözhetetlen többletimportok alakjában növelné a fizetési mérlegre nehezedő nyomást és fokozná az inflációs veszélyt. A vállalt és immár a közvélemény elé tárt útirányt a fejlődési tényezők egyenrangúsága jellemzi. Célszerű ezt a koncepciót pontosan és tömör egyértelműségében felidéznünk. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága a következőket fogalmazta meg: „a VII. ötéves terv legfőbb céljául a gazdasági növekedés élénkítését, a külső és belső egyensúly megszilárdítását, az életszínvonal és az életkörülmények érzékelhető javítását tűzi ki”. E célok eszközrendszerének lényege pedig így summázódott: „Ennek megvalósításához elengedhetetlen a hatékonyság fokozásának, a műszaki haladásnak és a termelési szerkezet korszerűsítésének a meggyorsítása.” Arról van tehát szó, hogy az ötéves terv — noha egyetért a társadalmi közóhajjal, s olyan pályaívet ábrázol, mely a korábbi évekhez képest élénkebb növekedést vetít elénk —, ezt nem egyfajta taktikai engedménynek, hanem igen feszes feltételekkel összekapcsolva képzeli el. Helyénvaló áttekintenünk, éppen csak vázlatosan, néhány ilyen feltételt. Az ország természeti kincsekben, energiahordozókban közismerten szegény, s ezért az energiaköltségek nagymértékben terhelik a fizetési mérleget. Ily módon azzal számolunk, hogy a következő öt esztendőben a nemzeti jövedelem évenkénti háromszázalékos növekedéséhez az energiafelhasználásnak mindössze egyszázalékos bővülése párosulhat. Ez a követelmény az energiagazdálkodás korszerűsítését, a felhasználás ésszerű átrendezését feltételezi. Az előzetes viták során egyértelműen elvetettek minden olyan érvelést, amely az adósság-viszafizetés lazításával próbált volna többletforrásokhoz jutni a gazdasági struktúra nélkülözhetetlen fejlesztésének finanszírozásához. A gazdaságvezetés folytatni kívánja azt a felelős magatartást, amely az adósságállomány folyamatos mérséklését, a hitelek pontos törlesztését változatlanul a tevékenység középpontjába helyezi. Mindemellett természetesen számolunk külső források bevonásának lehetőségeivel; mindenekelőtt a Világbank hiteleivel, illetve a külföldi működő tőke tervszerű, törvényes felhasználásával. Ami az utóbbit illeti, ebben bizonyos változásokat tervezünk 1986-tól. Ez azt jelenti, hogy a külföldi tőkével közösen működtetett termelő vállalatok tevékenységük első öt évében 20 százalékos nyereségadót fizetnek majd, s csak a hatodik évtől emelkedik ez 30 százalékra. Ha a termelő vállalatok a gazdaság kiemelten fejlesztendő területein jönnek létre, akkor az első öt évben egyáltalán nem fizetnek nyereségadót, s a hatodik évtől kezdve is csak 20 százalékot. Kormányzati intézkedésekkel kívánjuk támogatni a nyereség újrabefektetését is. Ha a közös vállalat a nyereség felét fekteti be a nálunk működő cégbe, akkor évenkénti nyereségadójának csak a felét kell fizetnie, ha viszont teljes nyereségét fekteti be, akkor adója a negyedére csökken. Méltán számolunk a működő tőke hazai befektetését mérlegelve is azzal a bizalommal, amely a magyar gazdaságot nemzetközileg övezi. Egészében véve, öt esztendőre a nemzeti jövedelem 15—17 százalékos, évente mintegy 3 százalékos növekedését tervezzük. Első látásra ezek a számok aligha érzékeltetik a feladat méreteit. Nem árt tehát hozzátennünk, hogy az előző ötéves terv eredeti előirányzatai is lényegében hasonlóak voltak. Akkor azonban, mint jeleztük, közbeszóltak a nyomasztó külső hatások, amelyeket részint több és hasznothajtóbb munkával, részint a belső felhasználásra fordítható kiadások, a fejlesztés és az életszínvonal előirányzatainak mérséklésével ellensúlyozhattunk. Most az 1990- ig szóló tervben ezeket a belső kiadásokat nincs sem szándékunk, sem módunk mérsékelni. Éppen ellenkezőleg: a terv a beruházásra-fejlesztésre és az életszínvonal emelésére fordítható összegek némi emelését irányozza elő. Ám ez sem puszta óhaj, hanem a továbblépés reálisan-felelősen ábrázolt feltételeire és követelményeire alapozódik. A legfontosabb az a kinyilvánított kormányzati szándék, hogy a növekedést, és ezzel együtt a belső felhasználás jelzett élénkítését csak a gazdaság jövedelemtermelő képességének növelésével, a termelési szerkezet korszerűsítésének gyorsításával párhuzamosan valósítjuk meg. Nincs tehát szándékunkban későbbi, ma még csak remélt teljesítményekre alapozva több elosztható forrást előlegezni. A terv kijelöli azokat az előrehaladási sávokat, amelyekre erőinket, forrásainkat összpontosítani kívánjuk, mérlegelve, hogy a tízmilliós ország csakis ilyen szelektív módszerekkel érheti el a nemzetközi színvonalat. A kutatás és a műszaki fejlesztés irányai: az anyagtudományok és a biológiai kutatások, a biotechnológiai eljárások és alkalmazási módszerek, a számítástechnika, a híradástechnika, az automatizálás, az informatikai rendszerek és az alkalmazásukkal összefüggő kutatások. A szelektív előrehaladást célozzák az ötéves terv úgynevezett központi gazdaságfejlesztési programjai is: az energiagazdálkodás ésszerűsítése, a gazdaságos anyagfelhasználás és a technológiák korszerűsítése, a hulladékok, másodnyersanyagok hasznosítása, az elektronika társadalmi-gazdasági alkalmazása, az elektronikai alkatrészek és részegységek, továbbá a gyógyszer-, növényvédőszer-, intermediergyártás fejlesztése. Korántsem utolsó a terv célrendszerében az életszínvonal és az életkörülmények érzékelhető javítása. A mérséklődés évei után megkezdődhet a reálbérek lassú emelkedése, s öt év alatt a lakosság fogyasztása 8—10, az egy keresőre jutó reáljövedelem 9—11 százalékkal növekedhet. A hetedik ötéves terv gondolatmenete azzal számol, hogy a tervidőszak elején kell megalapoznunk a dinamizálást, s így alakulhatnak ki öt év átlagában a jelzett növekedési ütemek. Eredetileg, az előkészítés szakaszában az előirányzatok három változatban — egy, a jelenleginél lényegesen jobb, illetve kedvezőtlenebb helyzetet is mérlegelve — készültek. Végül az úgynevezett törzsváltozat, tehát az öt évre 15—17 százalékos növekedést megcélzó program megvalósításához látunk hozzá. TÁBORI ANDRÁS 7
