Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-09-13 / 18. szám
- Nagyszájú nöszemély! - jellemezte lenézően egy férfitársam, amikor - a tévé képernyőjén először látva - érdeklődtem iránta.- Ami a szívén, az a száján! - vélekedtem róla jómagam, néhány hónap múlva, amikor egy értekezletfélén „élőben” láttam, hallottam. Három percen át beszélt? Fél óráig? Nem tudom! Csak figyeltem, mert a magyar termelőszövetkezetek húsba (de a szó legszorosabb értelmében húsba, meg tejbe és kukoricába és búzába) vágó gondjairól szólt. Kendőzetlen keményen, lényeglátó leleménnyel, segítségkérő sürgetéssel. Arról, hogy nyomasztóak, már-már a legszükségesebb beruházást, az elengedhetetlen technikai fejlesztést is akadályozzák a növekvő adók, elvonások ... Hogy az irányító szervek folytonosan változtatják, módosítják a közgazdasági szabályozókat, az ösztönzőket, a termelési és bérfeltételeket. . . És állításait mindig bizonyította. Egy példa: Néhány éve kevés volt a tej, a hús, ösztönözni kellett tehát a tejtermelést, növelni és javítani a szarvasmarha-állományt. Megszületett a rendelkezés: minden liter államilag felvásárolt tej után két forint külön prémium jár a termelőnek. A gazdaságok, a dabasi Fehérakác Termelőszövetkezet is, nosza, fejlesztettek: gyarapították, nemesítették tehénállományukat. Épültek az új istállók, a takarmánykeverők és -tárolók. Ez, persze, éveken át csupacsupa kiadást, befektetést, munkát jelentett, ami azonban a jövőben kifizetődőnek ígérkezett. De hideg zuhany: amikor a piacon már volt elegendő tej, tejtermék, a prémiumot literenkénti 30-40 fillérre csökkentették. így viszont a gazdaságok mintegy másfél forintot fizettek rá a tej literjére! A „nagyszájú nőszemély” a következményeket sem hallgatta el:- Hiába országos, össztársadalmi érdek a bőséges tej- és hústermelés, a gazdák, a szövetkezeti tagok a piacról élnek, és előbb vagy utóbb, de inkább előbb, megelégelik a ráfizetést. Az állatokat levágják, esetleg eladják őket, vagy legjobb esetben is spórolnak a takarmánnyal. A tejhozam csökken, és ami ennél is nagyobb baj: ezek az alultáplált tehenek soha többé nem adnak annyi tejet, mint régebben. Nagyon világosan elmagyarázta tehát, hogy egy mezőgazdasági üzemágat megalapozni és felfejleszteni: évek munkájába és rengeteg pénzbe kerül. Éppen ezért a jó gazdaságok alaposan megfontolt stratégiai célokért dolgoznak. Ezzel szemben egy rendelkezést akár egy pillanat alatt ki lehet adni, a helyzet vagy éppen a piac nyomásának engedve. Az ő szavai nyomán jutott eszembe: érdemes és érdekes lenne kiszámítani egyszer, hogy a taktikázó - azaz rövid lejáratú - szemléletmód milyen anyagi és erkölcsi károkat okoz. Kakucsi Gabriella, a dabasi Fehérakác Termelőszövetkezet elnöknője egyébként pontosan tudja, hogy helyenként „nagyszájú perszónának”, helyenként „nehéz embernek”, helyenként pedig „harcos egyéniségnek” könyvelik el. O nevet a dolgon, én bosszankodom.- Mert ha nem a gyengébb nemhez tartozna, akkor mindenki csak így emlegetné: „Ez aztán legény ám a talpán!” - mondom, amikor végre személyesen is sikerül megismernem. Később aztán, hogy a több, mint tízezer hektáros szövetkezet földjeit, telepeit, üzemegységeit járom, kiderül: az elnöknőt a tagság már réges-rég „fiúsította”. Amikor azt firtatom, mi mutat leginkább arra, hogy nő az elnök, efféle válaszokat kapok:- Az, hogy mindig friss virág van az asztalán.- Hogy még az istállóban sem tűri meg a pókhálót!- Hogy mindig fodrászolt a frizurája. Persze, akadnak ennél jellemzőbb „női dolgok” is. Például az, hogy rányílik a szeme az olyan „apróságokra”, amik nem is olyan apróságok. Ő rendelte el például, hogy a nyugdíjasoknak mindenkit megelőzve, egyenesen a kombájntól szállítsák haza a szalma-járandóságukat. És az sem csoda, ha asszony létére inkább megérti, mint a vezetőség férfi tagjai, hogy mit jelent a családban, ha beteg a gyerek ... Az ilyesmit leszámítva azonban azt tapasztaltam, hogy a Fehérakác tagjainak tulajdonképpen eszükbe sem jut, férfi-e vagy asszony - ahogyan Kakucsi Gabriella mondja - „az első számú vezető”. Különösen azoknak nem, akikkel az akkor még önálló Sári község termelőszövetkezetében együtt kezdett. 1965-ben főkönyvelőként lépett be, több mint húsz esztendeje. És annak is már több mint tíz éve, hogy a Dabas néven egyesült három település - Dabas, Gyón, Sári - öszszevont termelőszövetkezete elnökévé választották.- Milyen itt dolgozni, ahol asszony az elnök ? Maris Ferenc traktoros egyszerűen nem érti a kérdést. Rámcsodálkozik és joggal, hiszen ugyanígy aratna ő akkor is, ha nem Gabriella, hanem Gábor lenne az elnök keresztneve.- Ugyanolyan, mintha férfi volna - mondja végül, ebédjét kanalazva. - Teszi, amit tennie kell. Esőt meg - mutat a felhőtlen égre - ő sem tudhat ide parancsolni. Egy fiatalember, levését hörpölve, leszól a kombájn vezetőfülkéje mellől:-A lényeget mondjátok! Megszoktuk már. Mielőtt elnök lett, akkor is már itt dolgozott. Megismerhettük alaposan, milyen.- És milyen ?- A rendet és a munkát megköveteli, igaz. De tudjuk azt is, hogy van értelme, ha ráhúzunk. Aztán fölhagyok a kérdezősködéssel, inkább a sztorikra figyelek. A legtöbb róla szól, és egyik-másiknak valósággal „legenda-zamata” van. Az első történet két részből áll, s mindkettőt más és más mesélte. Közvetlenül a három község és termelőszövetkezeteik egyesülése után Kakucsi Gabriella kilátogatott a borjúnevelő telepre. Néhány szót váltott az idős gondozóval, s máris megállapították egymásról, hogy földiek: mindketten Hajdú-Bihar megyéből valók. Talán éppen ezen bátorodott föl a bácsi, hogy megkérdezze az elnökasszonyt:-Tessék már mondani, szereti maga a piát?- Hát, ha társaságban vagyok, akkor nem vetek meg egy pohár jó bort. Egyébként azonban nemigen iszom.- Akkor tanácsolom, mielőbb szokjon rá - mondta az öreg. - Különben nem soká maradhat meg ezen a pályán. Ezt az első részt magától Kakucsi Gabriellától hallottam. A második részt - ha úgy tetszik, a folytatást - Juhász Sándortól, a tsz személyzeti és oktatási osztályának vezetőjétől.- Sáriban azelőtt sem dívott, de az egyesülés után az egész szövetkezetben tilos lett a munkaidőbeni italozás. Mi éppen úgy szondáztuk azt, aki gépre ült, mint a közlekedési rendőrök az autósokat. Akit rajtakaptunk, hazaküldtük, a munkabérét levontuk, de csak az első esetben. A második esetben már szigorúbb szankciók következtek. Kombájnok zúgnak körülöttünk, teherautók hordják magtárba a gabonát, az aratás dandárját éljük, így hát nem állom meg, hogy rákérdezzek:- De az aratási pálinka csakúgy megjár ma is, mint régen, reggelente, munkakezdéskor?- Őszintén szólva, én se hittem, más se hitte, hogy sikerül majd az „elvonókúra”. És ma se értem, hogyan, de sikerült. Kezdetben talán a sári tagság volt a példa, nem tudom, de tény, hogy a fiatalabbak már azt sem tudják, mi az, hogy „aratási pálinka”! És a legszebb: a környéki gazdaságokban se tudják már, mert követték a mi példánkat. Az egyesülést követő időszakhoz fűződik egy másik história is. Illetve két história. Mert a történet két verzióban él. Az egyik, a legilletékesebb, az elnökaszszony előadásában:- Égy éjszaka ellenőrzést tartottam a szarvasmarhatelepen, ott ahol a növendéküszők vannak, és a gondozókat alva találtam, a tehenek alatt nem volt alom. Ilyen 15
