Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-08-18 / 16. szám

A Balaton-felvidék hegyes-dombos, emberléptékű tája földműves, szőlőtermelő

falvakat rejt. A községeket egymással és a határral összekötő, valamikor fontos, ma harmadrendű utak mentén mindenütt ott vannak a múlt században emelt fogadalmi vagy hálaadó keresztek. Az 1860-as, 1870- es években terjedt el, hogy falusi házaspárok védőszentjeik alakjával díszített fogadalmi kereszteket állítottak. A kor kissé érzelgős egyházművészetéből a vidéki kőfaragó mesterek egy sajátos, rusztikus vallásos művészetet alakítottak ki. A formák leegyszerűsödtek, az alakok zömökebbé váltak. Az emberábrázolás anatómiai fogyatékosságai kétségtelenek, ám az egyszerűsítések, az elnagyoltság valami naiv bájt ad a szobroknak. A szentek portréiban gyakran felismerhetünk hétköznapi vonásokat. Arcuk inkább emberi, mint földöntúli: fájdalmat, szomorúságot, bizakodást tükröznek.

A helyet, ahová a keresztek kerültek, gondosan megválasztották. A táj hangsúlyos pontjaira építették, oda, ahonnan messzire látni, vagy ahol hajdanán fontos útelágazás volt. Előfordul, hogy ma az egykori útnak már nyoma sincs, a keresztet legelő, szántóföld öleli körül.

A vallásos népművészet remekeit mindenütt becsben tartják, egyiket-másikat - főleg a fából és fémből készültek közül - múzeumban őrzik. Ám ezeket a kereszteket így pont a lényegüktől fosztották meg, mert igazán csak a tájban élnek, gyönyörködtetnek.

Kéj) és szöveg: REZES MOLNÁR ESZTER