Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-29 / 2. szám
Az újjáválasztott vezetőség v_yEL, BESZE Keresztes Lajos fotóművész 1933-ban született Budapesten, 1956 óta Nürnbergben él. Munkásságát számos nemzetközi díj, fotóskönyvek és multivíziós programok jelzik. Legfrissebb kitüntetése a belgrádi Fotóbiennále aranyérme. A kitüntetés átadása után arról beszélgetünk, hogyan lett Európa egyik ismert fényképésze. Országonként eltérő körülmények befolyásolják, különböző tapasztalatok kísérik a magyar egyesületek működését. Egy mindenhol felbukkanó folyamat azonban megfigyelhető: a magyar egyesületek egyre inkább kétnyelvűek lesznek. Üj magyar egyesületet alapítani pedig már-már lehetetlen anélkül, hogy a család (számunkra) idegen ajkú tagjait és a barátokat be ne vonnák a közös szórakozásba-művelődésbe. Ezt példázza a bolognai Olasz— Magyar Baráti Társaság is. — Bolognában és környékén hány magyar él? — kérdezem Miliczky Erzsébetet, a Baráti Társaság elnökhelyettesét. — Pontosan nem tudjuk, de háromszáz körül van azoknak a száma, akiket ismerünk. Az olaszországi magyarságra jellemzően főleg asszonyok. Az 1940-es években és az 1956-ban itt letelepültek — az egyetemek közelsége miatt — főként értelmiségi pályákon dolgoznak, az asszonyok java része a háztartást vezeti. — öt évvel ezelőtt milyen igények hatására jött létre az Olasz —Magyar Baráti Társaság? — Amikor megtudtuk, hogy csaknem háromszáz magyar él a környéken, akik szervezetten sosem találkozhattak, Jászén nem volt erre a célra hj^iség vagy klub — elhatároztuk«, férjemmel, hogy megszervez tj.. Könnyen ment, mert Emíli- - .omagna tartomány kultu’ ,s kapcsolatai igen gyűr _jzőek Magyarországgal. Az olaszokat is érdekli mi, miért történik nálunk és itt, ugye „elsőkézből” szerezhetnek ismereteket. Azt tűztük ki célul tehát, hogy mint magyarok ápoljuk anyanyelvűnket és kultúránkat, és közben terjesszük is azt olasz barátaink körében. — Mennyiben magyar, illetve olasz ez a szövetség? Fele-fele arányban? — Inkább 40:60 százalék az olaszok javára. Tizenkilenc tagú vezető bizottság irányítja a munkát. Az elnökünk Luigi Orlandi úr és az egyik helyettese olasz, a további két elnökhelyettes pedig magyar. Az elnökség mellett működő háromtagú titkárság szintén magyarokból áll. A többiek is különböző tisztségeket viselnek, de olaszok és magyarok egyenlő arányban. Mivel önfenntartóak vagyunk, természetesen tagsági díjat szedünk, mert abból és az egyéb bevételekből fedezzük működésünk költségeit. — Milyen szolgáltatásokat nyújtanak tagjaiknak? — Esztendőre szóló program alapján dolgozunk. Ebben az úgynevezett magyar vacsoráktól a csoportos magyarországi utazásig minden szerepel. Ismét elkezdjük a nyelvoktatást egy itt dolgozó magyar ösztöndíjas tanár irányításával, most már nemcsak gyermekeknek, hanem magyar üzleti kapcsolatokkal rendelkező olaszok számára is. Ugyanakkor évente mi is küldünk ösztöndíjasokat Esztergomba. Minden évben indítunk csoportokat Magyarországra, főként olaszok számára, hiszen magyarjaink úgyis haza-haza járnak rokonlátogatásra. Azt szeretnénk, ha a piros-fehér-zöld és a zöld-fehér-piros még közelebb kerülne egymáshoz. Sorolhatnám a sikeres programokat tovább. Van egy rendszeres kiadványunk is, a Notizie (Hírek), amelyben tagjainkat érdeklő, a magyar—olasz kapcsolatokról hírt adó cikkeket, recepteket, hímzésmintákat közlünk — főként olasz nyelven. Jó a kapcsolatunk a magyar nagykövetséggel, a Római Magyar Akadémiával, a Magyarok Világszövetségével, és az illetékes olasz szervekkel is. A tőlük kapott sokoldalú támogatás és tagjaink érdeklődő aktivitása az alapja eredményes tevékenységünknek. L. S. A Notizie címoldala — Már gyerekkorodban elhatároztad, hogy fotós leszel? — Nem. Itthon a bencés gimnáziumba jártam és ekkor még csak azt tudtam, hogy valamilyen művészeti pályára szeretnék menni. A gimnázium befejezése után a Képzőművészeti Főiskolára felvételiztem, de nem vettek fel. Először azért nem, mert az ősökre is kiterjedő, alapos életrajzomból kiderült, hogy a nagyszüleimnek hentesárugyára volt. Igaz, hogy azt már a Tanácsköztársaság idején felszámolták, de hát ez elég volt ahhoz, hogy kapitalista gyereknek tekintsenek. — Szakmai szempontok nem játszottak szerepet az elutasításodban? — Hogy őszinte legyek, ma már nem tudom pontosan megítélni, mennyire rajzoltam jól. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy valami belső kényszer húzott a művészi pálya felé. — A sikertelen felvételid után gondolom elmentél dolgozni... — Először a földalattihoz mentem geodétának. Azért a földalatti építésére, mert azt gondoltam, hogy minél keményebb munkát vállalok, annál könnyebben lehetek munkáskáder. Ezért mentem el állványozni a budai Vár építkezésére is. Miközben ezeket a nehéz munkákat végeztem, állandóan azon töprengtem, hogy mi köze van mindennek a művészethez. Miért leszek én alkalmasabb ezek után a főiskola elvégzésére. A második elutasításkor már elbizonytalanodtam. Magamban is kerestem a hibát, hátha tényleg nem is vagyok olyan jó. A szüleim tanácsára elvégeztem egy műszakirajz-tanfolyamot és elmentem dolgozni egy tervezővállalathoz; ahol hidak, utak terveit rajzoltam. Az építészeken, tervezőkön keresztül aztán mégis csak kapcsolatba kerülhettem grafikusokkal, művészekkel is. — Ekkor kezdted el azokat a kis állatkákat fabrikálni, amelyekhez hasonlókat még most is lehet az üzletekben kapni? — Igen, ezek az állatok avval a technikával készültek, mint ahogyan az üvegtisztító kefék. Különböző állatfigurákat formáztam' drótból és a drótra bolyhos, puha anyagot erősítettem. Ennek csak abból a szempontból volt jelentősége, hogy nemcsak otthon tudtam belőle pénzt csinálni, hanem az NSZK-ban is, ahová 1956-ban mentem. Úgy egy évig még ezzel foglalkoztam, és aztán már szerettem volna valamit tanulni. — S hogyan valósult meg a terv? — Ebben az időben ismerkedtem meg a feleségemmel. 1958-ban házasodtunk össze, és az ő segítségével járhattam a müncheni egyetem építészeti szakára. Nyaranta egy építészeti irodában dolgoztam és szívvel lélekkel vetettem magam a munkába, de egy hirtelen jött betegség és a munkaadómmal történt nézeteltérés miatt újra válságba kerültem önmagámmal és a világgal... — Mikor kezdtél el fényképezni ... — Ekkortájt. Feleségemtől kaptam egy gépet és szorgalmasan fényképezgettem. Mondta a feleségem : olyan szép képeket csinálsz, miért nem leszel fényképész ... Első pillanatban szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy ebből meg is lehet élni. Felmentem a városi tanács oktatási osztályára és megtudtam, hogy a fényképezést is lehet főiskolai szinten tanulni. Beiratkoztam a Kölni Műszaki Főiskola fotó tanszakára, ahol két tárgyból is diplomáztam. Már a főiskola befejezése előtt elkezdhettem fényképészként dolgozni. Nürnbergben, illetve környékén a különböző nagyipari cégek a reklámfotózás területén nagy lehetőségeket biztosítottak, amivel én éltem is. Egyre több képeslapban jelentek meg fotóim. — Hogyan kerültél a kölni Phctokinára, amely a fotósvilág egyik legrangosabb találkozója? — Egy véletlen segített hozzá, mert egyik tanárom közbenjárására kaptam az AGFA cégtől 100 tekercs filmet, azzal, hogy csináljak valami érdekeset. Javasolták, hogy kutyákat vagy macskákat fényképezzek, mert azt szeretik az emberek. Ezen úgy megsértődtem, hogy hazamentem és bevágtam az egészet a hűtőszekrénybe. A filmeket majdnem egy évig elő sem vettem, de egyszer, amikor Nürnbergben maszkokban szereplő vándorszínész-gyerekek léptek fel, annyira megtetszettek, hogy csináltam róluk egy sorozatot. Az volt a címe, hogy Játék a maszkkal. Az anyagot elküldtem egy levél kíséretében; ez ugyan se kutya, se macska, de ezt csináltam a filmanyagra. Két nappal később kaptam egy csomagot és egy levelet, amelyben arra kértek, hogy a legfrissebb anyagukra ismételjem meg a sorozatot, mert az én képeimmel akarják bemutatni a kölni Photokinán. Ezzel a munkámmal nyertem el a Photokinaobeliszket. 15
