Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-29 / 2. szám

a hajdanvolt katonai szolgálati szabályzat imperatívuszának hatása, ott más, kézzel­foghatóbb emlékei is maradtak a történe­lemnek. — Műemlékekben nagyhatalom vagyunk! — jelenti ki Tóth Adorján, minden szerény­kedéstől és minden álszerénykedéstől men­ten. — Nines még egy hely az országban, amely olyan gazdag lenne agrártörténeti em­lékekben, mint mi. Számok: 16 műemlék, 25 műemlék jellegű és 30 városképileg értékes és védett épület maradt itt meg épen, többségük a kombinát területén. S ez a gazdagság nemcsak a mű­emlékek sokaságából áll ám! Nemigen akad falu vagy város, ahol még a magtárokat, csűrö­ket, istállókat is olyan művész tervezte és épí­tette volna, mint Hild János, aki — akárcsak fia, Hild József később — a klasszicista építé­szeti stílus honi apostola volt. De ki építette a kastélyt? Nos, mivel Mezőhegyes valamikori tulaj­donosa nem főúr, földesúr vagy püspökség volt, hanem a katonai kincstár birtokolta, így se vár, se kastély, se kolostor nem épült rá. Épült viszont helyettük — még 1790 táján, Jung József neves építész jóvoltából — mé­nesparancsnokság meg két reprezentatív lak­tanya, méneskari tisztek és altisztek elszállá­solására. Ezek születtek-születnek mostan­ság újjá s kívülük még sok más olyan emlé­ke a múltnak, amely megóvásra érdemes: fe­dett lovarda és zabsilótorony, magtár és csi­kóspihenő, pekeráj (mai nevén sütöde) és in­­dóház (azaz vasútállomás). — Szép, szép — mondom —, de csak a szemnek szép ez a rengeteg műemlék. Annak is csak akkor, ha rengeteg pénzért felújítot­ták már. — Miből gondolja? — kérdi Tóth Adorján, de inkább ellenvélemény ez, semmint érdek­lődés. Így hát érvelnem kell: — Mert ez a hetvenegy műemlék, itt, a gazdaság központjában éppen úgy, mint a majorokban, alighanem gúzsba köti a kombi­nát vezetőségének kezét-lábát. — A műemlék minden csak nem istencsa­pása ! — tiltakozik most már erőteljesen Tóth Adorján. — Ha a gazdálkodó, az építész és a műemlékes összefog, közösen gondolkodik, akkor mindig kimódolják együtt, hogyan le­het a műemléket rendbetenni és hasznosítani. És következnek ismét a példák. Nem egy, nem is kettő, hanem tucatnyi. A volt ménesparancsnoki épülettel kezdi, amelyben beszélgetünk. Ez most a kombinát központja. Irodaház tehát, de milyen! Hatal­mas, félkörívű ablakain most, télvíz idején is szinte ömlik be a világosság! És be finom meleget tartanak a méter vastag falak! És milyen bársony-hűvös lehet benne a július­augusztusi kánikulában! És minden „air-con­­ditioning” nélkül. A volt ménesparancsnokság közvetlen szomszédja mindkét oldalról egy-egy lakta­nya. Ezeket lakásokká alakították át, az egyikből azonban három éve kiköltöztették komfortosabb otthonokba a lakókat, s csinál­tak belőle hotelt. Akadnak, akik állítják: a műemlékek ugyan épülésére szolgálnak a léleknek, de fö­löttébb kényelmetlenek a testnek. Más szem­lélni — kívülről — egy műemlék házat, és más — egészen más! — lakni is benne. Nos, esküt tehetek rá: otthon, a saját ágyamban sem volt az álmom édesebb, mint a Hotel No­­nius-ban. És ezt mondták az osztrák vadász­vendégek is, dicsérve a csöndet, a korabeli bútorok hangulatát, a külön ide tervezett textíliák és kerámiák szépségét. Tanúsíthatom tovább, hogy a Hild János építette központi istállóban ma is kitűnően érzik magukat a mének, s éppen olyan jóízű­en fogyasztják abrakjukat a vörösmárvány zabtálakból, mint tennék a legkorszerűbb pa­ripa palotában. És az istálló mellett rögtön ott magasodik az ugyancsak Hild János által tervezett lovarda. Az volt rég, az ma is, s aki a gazdaság központjának legközepén álló 167 esztendős óriásplatántól pillant végig a lovar­da oldalhomlokzatát díszítő boltívsoron, az hálás a sorsnak, hogy ez és a többi műemlék épület épségben átvészelt két ilyen viharos évszázadot. De azért nem minden olyan egyszerű, mint ahogyan leírtam. Még akkor sem, ha az épület funkciója alig változik. A Hotel Nonius például eredetileg is vendégek elszállásolásá­ra szolgált, szálloda ma is. Csakhogy átépíté­se 35 millióba került, s még akkor is, ha en­nek az összegnek több mint a felét az Orszá­gos Műemléki Felügyelőség és az Állami Fej­lesztési Bank adta, jó néhány szakember sze­rint azt a 15—16 milliócskát okosabb lett vol­na mezőgazdasági gépekre költeni ezekben a szűkös időkben. Vagy: lóistállóból lóistálló, lovardából lo­varda — semmi gond. Mi legyen azonban a központi magtárból? Hild János tervezte, és talán az egész műemlékegyüttes legszebb legmonumentálisabb épülete ez. Bugár-Mé­­száros Károly, az Országos Műemléki Felü­gyelőség munkatársa, aki a volt parancsnoki épület, a kaszárnyák és a többi itteni műem­lék újjászületése körül bábáskodott, így ír — mit ír?! rajong! — az úgynevezett főmagtár­ról: ,,Hild János a római császárok vízveze­tékeinek, az aquaeductus-nak a motívumát elevenítette fel, amikor az uralkodói birtok éléstárát megformázta. A 27 falfülke száma szemvillanásra nem mérhető, tehát a mérhe­tetlent szimbolizálja ...” Nos, az épületet áll­ványerdő borítja, megkezdődött tehát az ál­lagmegőrző külső tatarozás. De hogy a funk­ciója mi lesz, még nem tudni. — Legyen magtár megint! — javaslom. — Magtár nem lehet — veti ellen Tóth Adorján —, mert az emeletek (a magtár négyszintes) nem terhelhetők. De lehetne raktár, ott tárolhatnánk a cukorkonténere­ket. — Csakhogy? — Csakhogy a magtár a község közepén áll, s számolja ki, hány teherautó dübörögne végig rajtunk, s rázná meg alapjaikban eze­ket az öreg épületeket, ha egy platóra három —öt tonna fér rá, a főmagtárban meg ennék a százszorosát lehetne tárolni?! De azért senki se higgye, hogy hiány van elképzelésekben, mire lehetne a főmagtárt (meg a többi, még helyre nem állított, új funkcióra még nem lelt épületet) használni. Itt gondosan megőrizték a régi gőz- és csép­lőgépeket, kévekötő-aratógépeket, járgányo­kat, mezőgazdasági eszközöket, mindezeket be lehetne mutatni ott, mint egy monumentá­lis helytörténeti múzeumban. S még arra is maradna bőven hely — Tóth Adorján a felső szinteket alkalmasnak tartja rá —, hogy az itt letelepedni szándékozó, de még nem nős, nem családos pedagógusok, agrárszakembe­rek számára összkomfortos garzonlakásokat alakítsanak ki. De műhely-butikokat is ki le­hetne itt képezni, amelyekben kézművesek, művészek az itteni alapanyagokból — fából, csuhéből, szaruból, állati szőrből — állítanák elő, s adnák el termékeiket. Van tehát ötlet bőven, „csak” még az a másfélszáz millió forint hiányzik, ami a még helyre nem állított műemlékek újjászületésé­hez, az ötletek megvalósításához kellene. Kérdezhetnék: megéri-e? Hiszen itt nem csodás kastélyok, dicsőséget idéző várfalak, boltíves kolostorok megmentéséről van szó, hanem csak egy zabsilótoronyról, egy száraz­malomról, esetleg egy istállóról. De éppen ezek, a magyar múlt hétköznapi, egyszerű emlékei a leginkább óvásra-védelemre érde­mesek. Hiszen ők a legromlékonyabbak. Meg aztán a múlt meghatározó erejű. Ló­­tenyésztés? Vadászat? Növénytermelés? In­tegráció? Szokásrendszer? Nincs olyan terü­lete Mezőhegyes életének, ahol a jelenbe bele ne avatkozna. Akkor miért ne tenné ezt az építkezéseknél is? Érdemes megfigyelni: néhány fölöttébb csúf kocka-bérházat nem számítva, itt min­den, ami 200 esztendő alatt épült, az harmo­nikusan belesimul a Jung József és Hild Já­nos teremtette környezetbe. Az 1846-ban föl­szentelt Szent György templom, az 1885-ben megnyílt és a türingiai falvak tanácsházaira emlékeztető „fachwerkes” Centrál Szálló, az 1890-ben megnyílt Vadász-vendéglő, a mi­nap használatba vett művelődési központ, az új családi ikerházak ... Azt hiszem, már csak ezért is érdemes! GARAMI LÁSZLÓ A SZERZŐ FELVÉTELEI 9

Next

/
Thumbnails
Contents