Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-08 / 9. szám
1. Az újonnan alakult, 100 tagú Budapest Cigányzenekar előadása, énekel Kovács Apollónia 2. A Budapest Sportcsarnokban megrendezett, hagyományos táncháztalálkoio egyik egytittesének tagja 3. Egy arc a jelmezes felvonulók közül 4. A Cziffra-alapitvány művésze, Sophie Perrier 5. Jézus, az Ember fia címmel mutatta be új darabját a Győri Balett 6. Colette Warren és együttese (USA) adott Gershwinkoncertet Buda-7. Vásár a Várban 6. Yoko Ono 9. Táncbemutató o pesti Belvárosban 10. A Senlis-nak ajándékozott Liszt-szobor 11. Cziffra György Sopronban 12. Kiss Roóz kiállítása FOTO: GABOR VIKTOR, NOVOTTA FERENC, POKORNY ISTVÁN, GARAMI LÁSZLÓ /? fesztiválok haszna Az időjárás fütyül a plakátokra! Hiába hirdetik ők város-, sőt megyeszerte a szivárvány minden színében, hogy „Soproni Tavaszi Napok”, ha az évszakok legeslegszebbi'ke távol marad. Helyette sűrű köd gomolyog lefelé a Lővérekből, ólmos eső szitál a hamuszürke egekből, és csípős szél cihái ja-tépdesi az említett hirdetményeket. — Kissé korán kezdik! — gondoltam, amikor a Budapesti Tavaszi Fesztivált beharangozták. — Jobb lett volna várni egy hetet, és a „hivatalos” csillagászati tavasz beköszöntőre, március 21-ére tenni a megnyitót. És Sopronban még a fővárosnál is „frissebbek” voltaik: március 12-ére hirdették meg a Tavaszi Napok nyitányát. Pedig ilyenkor, évszakváltás idején, minden egyes nap, minden órácska sokat számít! Lám, most, hogy e sorokat rovom, nyoma sincs már ködnek, esőnek, szélnek. Simogatón süt a napocska, az aranyeső is kihányta reggelre a virágát, végre „tavasz van, gyönyörű”, de a Soproni Tavaszi Napoknak is, a Budapesti Tavaszi Fesztiválnak is — vége. Mégis, valószínűleg csak afféle magános füstölgés az enyém. Soproni napjaimat, reggeltől késő estig, a Cziffra-alapitvány pártoló tagjaival töltöttem együtt, és ez a hatvankét francia —- többségükben korosabbak — észre sem látszott venni a zord időt. A fertődi kastély fűtetlen termeinek, majd a pannonhalmi apátság jégverem-hideg könyvtárának, képtárának bebarangolása után sem zokszóval vagy panasszal fordult hozzám monsieur Olivier Sogny, hanem jó tanáccsal: — Pótolhatatlan értékek mehetnek veszendőbe, ha nem gondoskodnak az állandó és egyenletes hőmérsékletről . . . * A Sogny nevet egyébként 48 éve még Szőnyinek írták, s ma is így ejtik. Viselője a fasizmus, az akkor már erősen fenyegető világégés elől menekült Franciaországba. Azóta most látogatott először haza. — Miért várt ilyen sokáig? A válasz tömör és meggyőző: — Hét gyermeket neveltünk felt összemosolyog feleségével, aki a világ másik sarkából, Perzsiából vetődött annak idején Franciaországba. Kérdezném: hogyan bukkant egymásra a Fény Városában ez a szülőföldjéről kitántorgott, egymás nyelvét sem értő két ember? Hogyan gyökereztek meg új hazájukban? Hogyan lett monsieur Sogny a filozófia doktora és pszichológia mestere? Milyen érzés fogta el, amikor a becsületrend lovagjává ütötték? Hogyan sikerült mind a hét gyermekének diplomát adni a kezébe? Kérdezősködésre azonban sem idő, sem mód. Magas, fekete férfi lép hozzánk, fejformája, álla, orra az apjáé, szeme az anyjáé. — A hét közül az egyik — mutatja be monsieur Sogny. — Michel zongoraművész és zenepedagógus, Cziffra mester közvetlen munkatársa. — És a többiek? — ök otthon maradtak. De tervezzük, hogy a lányoknak még idén nyáron megmutatjuk Magyarországot. .. És nemcsak Olivier Sogny-t fűzik régi és eltéphetetlennek bizonyult szálak Magyarországhoz. A Cziffráékat kísérő csoportban akadt rajta kívül még egy magyar múltú. Igaz, ő nem pártoló tagja, hanem éppen pártoltja az alapítványnak, azaz ösztöndíjas. Festményeit a Soproni Tavaszi Napok idején a Liszt Ferenc Művelődési Központban állították ki. Ivan Hor is most látogat először haza, pedig tizenéves volt csak, amikor megszökött otthonából, és átvágott a nyitott határon. — Kit vagy mit szeretne leginkább viszontlátni? — Egy kislányt, akivel együtt hancúroztam a játszótéren! — vágja rá, gondolkodás nélkül. — Persze, ennek már vagy harminc esztendeje. ö akkor olyan tíz-tizenkét éves lehetett. A kislány neve és címe azonban elkallódott a harminc esztendő alatt valahol Budapest és Saint Tropez között. De ha meglenne is, mit érne?! Ivan Hor nemigen ismerné már föl a kis szöszit, és az egykori szöszi sem fedezné fel a mai monsieur Horban a valamikori Horesnyi Ivánt. Persze, tudom én is, jól tudom, hogy nem az a legfőbb haszna a fesztiváloknak, tavaszi napoknak, ünnepi heteknek — mindegy, minek nevezzük az ilyen, minden műformának és műfajnak teret adó parádés kulturális eseményeket —, hogy hírük, programjuk, neves szereplőik idevonzzanak látogatóba egynéhány magyar vagy magyar származású vendéget is, akik másként talán nem szánták volna rá magukat az útra. De ha nem is ez a legfőbb haszon, azért csak haszon, hogy reges rég szétszakadt baráti szálak ismét összehurkolódnak, elernyedt rokoni kapcsolatok felfrissülnek, kifakult emlékek megfényesednek. Sogny úr ifjúkori élményei elevenedtek meg, amikor viszontlátta a Madách Imre Gimnáziumot, Hor úr pedig, ha nem lelte is meg gyermekkori játszótársát, keresés közben bizonyára ismerős utcákra bukkant, meg emlékezetes házakra, aztán ismeretlen terekre és újdonatúj épületekre is, amelyeket azonban ismerősökként köszönt majd. ha legközelebb hozzánk látogat. * Kínálkoznak aztán az ilyen fesztiválok idején másféle haszonnal kecsegtető felfedezések is. Az a felismerés például, hogy nemcsak az utak, a vasutak, a kábelek és az olajvezetékek kötnek össze országokat és népeket, hanem — talán még szorosabban — összekapcsolnak bennünket a művészek és a művészetek is. Igaz, ezt mindenki tudja a fesztiválok nélkül is, de fesztiválokkal még kézzelfoghatóbbá válik ez az igazság. Néhány példa: Sopronban hagyomány: nemcsak kiállítási teret, hanem hangversenydobogót is kapnak a Tavaszi Napok alkalmával a Cziffra-ösztöndíjasok. Idén két francia és két magyar fiatal léphetett így értő közönség elé. Az egyik francia fiú Bartóktól a Csillagokat fuvolázta, és én máig töprengek rajt: hogyan lett, hogyan lehetett ennyire sajátjává egy franciának a magyar népdal?! A Cziffra-alapitvány ösztöndíjasainak tárlatán — ünnepi év lévén — válogathattam a Liszt-ábrázolások között. Nagyon tetszett Marton László dinamikusan formált egészalakos kisplasztikája, és emlékezetes marad számomra az az életnagyságú mellszobor is, amelyet a művész a Cziffra-alapítványnak ajándékozott, és Senlis-ban, az alapítvány 9
