Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-05-08 / 9. szám

,,Ma mar hiába keresi bárki a Mórica grófnő és a Cigánybáró Magyarországát. A látogató jobban teszi, ha ezzel a klisével az utazás megtervezésekor leszámol. A Budapesti Tavaszi Fesztivál is bizonyította, hogy Magyarország nemcsak a paprika és Piroska, és nem is azoknak való, akik romantikus álmokat akarnak kergetni a pusztán. A Népköztársaság igen színvonalas és józan képet mutat. . ."

(NEUE RHEIN-ZEITUNG)

E

sorok írója az utóbbi esztendőkben hivatalos és magánminőségben gyakrabban járt külföldön: az NSZK-ban, Svájcban, Franciaországban, Kanadában, az USA-ban, és az volt a tapasztalata, hogy amikor nemzeti hovatartozásáról tudomást szereztek — a hotelportástól a könyvtárosig, a taxisofőrtől a kulturális tisztviselőig — egyöntetűen mindenki némi kíváncsisággal kapta fel a fejét: „Oh, Hungarian!” Ez az árnyalatnyi, ám az udvariasságon túlmutató érdeklődéstöbblet, amely azután a komolyabb beszélgetéseket is jellemezte, azt a benyomást keltette, hogy a mai Magyarország nyitottságával, a nehéz világgazdasági helyzetre adott sajátos válaszával, és nem utolsósorban kulturális meg idegenforgalmi vonzerejével egyfajta jóindulatú figyelem fókuszába került.

Magyarországnak az utóbbi években általában „jó sajtója” van Nyugaton; vonatkozik ez

közvetlenül a tárgyilagos polgári orgánumok megnyilvánulásaira, és közvetetten — nem utolsósorban a lapok véleményformáló hatásánál fogva — az általános megítélés tágabb fórumaira, a rólunk éppen csak tudó közemberig.

Ez indított a közelmúltban arra, hogy végiglátogassam kulturális közéletünk belföldi fórumait, amelyek arra hivatottak, hogy hírünket a világban szertevinni segítsenek. Elsősorban a magyar közművelődés mértékadó intézményeinek szóvivői szólaltak meg. E beszélgetések — vagy mondjuk így: hangos töprengések — a Magyar Hírlap című napilap hasábjain láttak napvilágot. Ezúttal tucatnyi írás summáját kísérlem meg összefoglalni, mindazt, ami a beszélgetésekből általánosítható.

Kis országnak eredendően nehéz a dolga, hiszen a nagy nemzetek kulturális téren önellátók — vegyük példának az angol nyelvterületet : fordításirodalma nem is csak a kevéssé elterjedt nyelvek esetében marad az átvételre méltó értékek objektív szintje alatt. Egy kis népnek eleve többet kell tennie, hogy kultúráját megismerjék, mint Greco, Goethe, Balzac, Puskin, Henry Moore vagy Chaplin hazájának. Ez a kulturális áramlás világtermészetéből adódó sajátosság; nem lehet sajnálkozás vagy bosszankodás tárgya, egyszerűen tudomásul veendő tény. A tudomásulvételnek azonban nem kell szügségképp belenyugvást jelentenie, kivált egy olyan ország esetében,

amely a lakosság számához képest sok tehetséget termel.

Kulturális eredményeink ellenére sem lehetünk 'azonban önellátóak, ezért igen sokat teszünk a világkultúra meghonosításáért — utalok itt például kiemelkedő műfordítás-irodalmunkra —, ugyanakkor a viszonosság jószerével hiányzik.

Következtetés: minthogy országunk „imázsa” a világban nem utolsósorban ezen múlik, nekünk magunknak kell többet tennünk kultúránk megismertetéséért, mindenekelőtt kidolgoznunk azokat a módszereket és formákat, amelyeknek révén értékeinket közkincscsé tehetjük. Ez — közvetetten — anyagi érdekünk is, mindenekelőtt azonban erkölcsi kötelezettség a számunkra.

Könnyű belátni, hogy művelődési eredményeinknek az a része válik hamaább közkinccsé, amely nem szorul közvetítő munkára; mint az irodalom a fordításra, az építészet a befogadó jelenlétére, a tudomány az adaptáció személyi és tárgyi feltételeire. Előnyben vannak tehát olyan kulturális ágazatok — a zene, a képzőművészet, a film —, amely éknek nyelve nemzetközi. Külön szerencsénk, hogy épp e tekintetben van bizonyos hozzátennivalónk a világ kultúrájához, de — mint látni fogjuk — e művészi eredmények terjedése sem megy magától.

A zenében már korábban is felmutattunk szép eredményeket. Liszt Ferenc magyarsága ma már általánosan elismert, de vehetjük a bécsi operettiskola magyar „fináléját” is: Lehár Ferenc, Kálmán Imre, Huszka Jenő. A félmúlt pedig olyan neveket plántált a köztudatba, mint Bartók és Kodály; ez utóbbinak zenepedagógiai munkássága a nevével fémjelzett iskolák, intézetek és társaságók révén legalább annyira elterjedt, mint Psalmusa, Háry-szvitje és kórusművei. Bartók népszerűségének meredek felívelését a háború után nemcsak az segítette, hogy sajátosan magyar népi gyökerekből sarjasztott európai rangú műzenét, de az is, hogy elterjedését olyan, külföldön működő magyar előadóművészek segítették, mint Reiner Frigyes Chicagóban, Széli György Clevelandben, Ormándy Jenő Philadelphiában, Doráti Antal Minneapolisban vagy a Magyar vonósnégyes három világrészben. Bartók, Kodály ma már természetesen van jelen a világ nagy koncerttermeiben és operáiban, és segít utat tömi a legújabb magyar zeneművészeknek: Ligetinek, Kurtághnák, meg a többinek. Nehezen elemezhető, hogy a gazdag hagyománynak vagy a nemzetközileg jegyzett szerzőknek mennyi közük van hozzá, de a továbbiakban is mindmáig megmaradt a magyar előadóművészet rangja, a zongorista Kocsis Zoltántól és Ránki Dezsőtől a csellista Perényi Miklósig, vagy az operaénekesekig (Marton Éva, Kincses Veronika, Tokody Ilona stb.), hogy csak mai neveket említsek, és ne szóljak zenekarainkról meg balettegyütteseinkről. Nemzetközi szerepléseik mögött ma már egyre megbízhatóbb impresszáriós munka áll.

Ellentmondásosabb a helyzet filmművészetünkben. A korábban jegyzett magyar származású alkotók (Korda, Czukor) mellett igen sók — főként angol—amerikai — film stáblistáján található egy-két magyar név, és a hatvanas évektől ismét nemzetközi rangot kaptak egyes magyarországi filmrendezők is: Fábri Zoltán, Makk Károly, azután persze Jancsó Miklós — a szakmában ekkoriban joggal beszéltek magyar filmiskoláról. De hogy miért