Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-25 / 8. szám
liály arkangyal tiszteletére épített bődéi templomhoz. A templom zömök és mégis bájos. Vagy éppen azért. Talán attól is, hogy tervezője 1220 körül nem épített különálló tornyot, hanem kinövesztette a templom belsejéből. Így szokatlan, talán kissé esetlen is. Igaz, hogy azután a tetejére olyan hármas tagolású, elegáns kis román félköríves ikerablakokat vágott, olyan állatfejes, karcsú oszlopocskákkal, hogy építészeti tankönyvben ábrául szolgálhatnának. Kapuja csak ajtónyi, de timpanonja van, benne bárányos dombormű. A bárányt és Szent Mihály arkangyalt nem tudom bibliailag összekötni, de talán nem is kell. Bárányt láthatott a dús réten, aki faragta, megtetszett neki. Csak be kell menni a templomba és már meglátja az ember, hogy nem esetlen az a torony! Funkciója van. Belül két oszlopon nyugszik, és így ami kívülről nem látszik a toronyból, az bent karzat. A bődéi templom magányosan áll egy dombocskán, jámbor kis völgy szélén, körülötte semmi. De a föld alól két-három ásónyi mélységből előkerülnek az Árpád-kori temető csontjai. Böde faluból a török hódoltság után csak ennyi maradt. Mutattam már ilyen templomot, nem is egyet francia vagy más külföldi barátaimnak. Mindig rám meredtek: Ez az egész falu? Mindenestül? Most kislány unokám mást kérdez: Miért hagytátok? Mármint ti, öregek, ősök, a történelem. Ha hagytuk is, ami megmaradt, megőriztük, és 1971-ben helyreállítottuk. A többes számot azon a jogon használom, amilyenen a kislány kérdezte. Hány ember férhetett el a teremtemplomban? Húsvétkor se több száznál. Az egész falu, Böde. Mára a neve se maradt fenn. Azé se, ahova a megmaradt lakosok menekülhettek: Szentmihályfa. Ma Hottó községhez tartozik. Weöres Sándornak van egy kis verse a legfurcsább nevű magyar falvakról. Ezt is belevehette volna a Szombathely melletti Sé mellé, mondom. A kislány elégedett: tegnap átmentünk Sén, Búcsú felé tartva, és mind a két falu túlélte a törököt. És azóta is egyet s mást... FOTÓ: IFJ. RACZ ENDRE
