Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1986-04-25 / 8. szám

BOLDIZSÁR IVÁN

Egy kis dombra föl, egy kis dombra le, jobboldalt különös faépítmények. Hat darab, egymás mellett. Ablakuk nincs, jó széles az ajtajuk, szobamagasságúak, lakat valamennyien. Nem találom ki, micsodák.

Garázsok.

Itt! Itt az erdőszélen meg kell állni. Nem fényképezni akarok, feleltem a kocsiból hangzó szelíd asszonyi türelmetlenkedésrc. Itt különben sem lehetne, még színes filmmel sem, nemhogy az én hagyományhű fekete-fehéremmel. Csak meg akarok állni, kiszállni a kocsiból és nézni.

Az erdő kedvéért álltam most meg hirtelen fékezéssel. A zalai erdőért, a zalai dombságban. Egervár fölött átléptük a megyehatárt, és megláttuk a táblát: Zala megye. Unokám ekkor mondta ki a dombság szót. Nem ismertem. Az iskolában tanulta, most ötödikes. Mi még dunántúli dombvidéket tanultunk. Megnéztem itthon: nincsen benne az értelmező szótárban, a nagy hétkötetesben sem. Pedig jó szó: ha van hegyből hegység, miért ne lehetne dombból dombság? Kifejező is a gyűjtafőnévi raggal. Az út baloldalán sűrű erdő, fiatal még. de tömött. Mögötte emelkedő, a domb tetejét innen nem látni, de érezni a lejtő megmászható szelídségét. Szinte megszólal és mondja Babitsot: „Oh szelíd, gyönyörű dunántúli dombok, józan, enyhe vidék.”

De jobboldalt kitárult a táj, nem egyszerre persze, mint a hegységben, ez csak dombság, nem engedi egycsapásra szabaddá a tekintetet. Rét az országút mellett, ezernyi rajta a százszorszép, mögötte az erdő. A tölgy, a szil, a cser még sokhelyütt téliesen barna, de már csatát nyer az idei zöld lomb. A sötét háttérből idevilágít a vadmeggy, a vadcseresznye, a vadkörte dús, fehér koronája. Mint a feketébe öltözött násznép előtt a fehér tüllben, csipkében, selyemben pompázó menyasszony és a nyoszolyólányok. Mennyegző van a zalai erdőkben, nem is egy. Ha hátranézek, Zalaegerszeg felé, kétszáz méternyire megint három fehér ruhás leányfa; ha előre Böde felé, újra három s köztük főkötős öregasszonyok, fekete vőlegény, vőfély.

A dombság három békés csatasorban vonult

itt fel. Kék egyenruhába bújtatta a távolság a leghátsókat, tavaszi zöldet adott rá a közelebbi kettőre. Ezek széles öleléssel vesznek körül egy falut. Kéttornyú a temploma, a nagyobb dombok egyik kisöccsére építették, biztosan az Árpádok alatt ezt is, csak később barokkosították el. A két schönbrunni-sárga torony szépen illik a kék és zöld tájba. A faluból még ide látszanak a piros háztetők, de ha oda autóznék is, hiába keresném falukutató múltam művészien megmunkált kontyos tetejű házait. Már akkor is addig tetszettek igazán, amíg belépve meg nem láttam a döngölt padlót és a folklór minden díszítményével ékesített nyomort.

Az országúttól a faluig búzatábla, éppen kisarjadt a vetés, a táj egy futamodásnyira egészen sík, nyilván merő udvariasságból, hogy a legcsemetébb domb hajtása is érvényesüljön. A legközelebbi ideér az út széléig, vad gyümölcsfákra már nem telt neki, csak a kökény gyalogbokrai illegetik magukat, Jobbra felfelé ritkul az erdő, lám a falu széle idáig is elér, utcák még nincsenek, a szőlő között eredetileg csak présházak voltak, mostanában építhettek hozzá igazi házakat, pajtákat is. Kedves múzeumi kalauzunk, a megye minden titkának tudós tudója és megírója is — hogy nevét megmondjam, arra nincs felhatalmazásom, de elhallgatására sem: Németh József — biztat, menjünk csak tovább néhány kilométert, megláthatok olyan igazig új magyar különlegességet, „specifitást”, amit minduntalan keresnek nálunk a külföldiek.

Visszakérdezem: garázsok? Itt, az út mentén?

Igen. A tulajdonosok ott laknak a domboldalon, az út túlsó partján, szőlők között elszórt házakban. A kövezetlen út esős időben olyan sáros, hogy az autó nem tud felkapaszkodni.

Ismerős a táj, pedig nem jártam itt csekély negyvenöt éve, amikor az enyém volt ez az országrész. Megkaptam Sárközi Györgytől, az Athenaeum irodalmi vezetői szobájában, a „Magyarország felfedezése” könyvsorozat felosztásakor. Már egy hét múlva elindultam a Nyugati Kapu felé — ez lett volna kötetem címe — először Győrig, másodszor Szombathelyig, harmadszor Vasvárig vonaton, onnan mindahányszor kerékpáron.

Az öregség egyik ajándéka — sok nincs — az, hogy az ember két idősíkban éli napjait; a jelen fölött, olykor élesebben megvilágítva ott a fiatalság. Az lenne a jó, ha ma újra végigjárhatnám a régi falvakat, és összevethetném a mai faluval régi jegyzeteimet. Csak a jegyzeteket, mert kötetben a Nyugati Kapu már nem jelenhetett meg, kéziratát 1940-bei: elsüllyesztették a VKF—2-nél. A különbséget, a látványt ma megírni nehezebb volna, mint negyven évvel ezelőtt, ha megélni a régi volt is a keservesebb. Ám a rosszról, a nyomorúságról, a koplalásokról, a kilátástalanságról, a megaláztatásokról könnyebb írni, mint arról, hogyan változott mindez jobbá és jóvá nekünk, akik akkor tanúi voltunk, és hogyan nem elegendő az utánunk következőknek, akik ebbe már beleszülettek.

Kétoldalt a fű fiatal és fényes. Amikor jobbra fordulunk, egy diilőútra, és egy kis helyen át kell vágni a réten, sajnálok még rálépni is. Áprilisban a fű és a fa és a virág élőbb lény, mint nyáron vagy ősszel; kiskorú még, kíméletre szorul. Szerencsére a dülőút kiszélesedik, a műemlékvédők gondossága kis utat épített egy ismeretlen magyar kincshez, a Szent Mi-