Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-15 / 1. szám
MIKES GYÖRGY APEN Klub nemzetközi kongresszust tartott 1957-ben Tokióban, amire én is elmentem. Londonból kb. ötven angol író indult útnak. Először Párizsban szálltunk le, ahol vagy ötven francia író csatlakozott hozzánk. Az út négy napig tartott, de ebből egy teljes napot Bangkokban, Sziámbán töltöttünk. Ütközően az angol írók egyáltalában nem álltak szóba a franciákkal és viszont. Mivel én angol írónak számítottam, én sem álltam szóba a franciákkal, nehogy hazaárulónak tartsanak az angolok. Az út egyik nevezetes emléke az, hogy amikor hajnalban fölébredtünk, álmosan és kissé megtörve, az összes francia mindig ke-M i. 1912-ben született Siklóson. Budapesten szerzett jogi doktorátust, s lett újságíró. 1938 óta Londonban él. Több mint harminc, angol nyelven írt könyve jelent meg, köztük számos világsiker — műveit 22 nyelvre fordították le. zet fogott a többi franciával, amit az angolok gúnyos megvetéssel szemléltek. Amikor megérkeztünk a tokiói repülőtérre, még mielőtt elértem volna kollégáimmal együtt a repülőtér épületét, odalépett hozzám egy japán újságíró és megkérdezte: mik a benyomásaim Japánról. Néhány keresetlen mondatban összefoglaltam benyomásaimat. Az angol nyelvű japán lapok (talán a japán nyelvűek is) közölték a megjelent írók névsorát a világ minden tájáról. Szomorúan láttam, hogy az amerikaiak között nem szerepelt Zilahy Lajos neve, akit különösen szerettem, és akivel mindig nagy öröm volt találkozni. De Zilahy váratlanul mégis megérkezett. Elmondta, hogy utolsó pillanatig nem volt biztos a jövetele, ezért nem szerepelt a névsorban. A kongresszus augusztusban zajlott le, és Tokióban rettentő hőség volt. Az első nap délutánján hazatántorogtam az Imperial Hotelbe. A szállodát, mellékesen Frank Lloyd Wright építette, valóságos építészeti remekmű volt, talán az egyetlen igazán nagyszerű MIKES GYÖRGY épület Tokióban. Ezért néhány évvel későbben le is bontották. Amikor elkértem a kulcsomat a szállodaportástól, az közölte velem, hogy vár rám valaki. Aprót sóhajtottam. Odalépett hozzám egy japán úriember és nagyszerű magyarsággal azt mondta: „Jónapot kívánok, örülök, hogy találkoztunk.” Bemutatkozott. Szokonumó volt a neve (vagy valami ilyesmi, nem emlékszem pontosan) és a tokiói egyetemen a művészettörténet tanára volt. Két évet töltött a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, ott tanult meg magyarul, egész jól. Amikor a háború kitört, a Szovjetunión át vonaton hazautazott Japánba. Az utazás két hónapig tartott, néha napokat töltött egy-egy mellékvágányon, ide-oda tolatták valahol Szibériában, de végül is hazaért. „Azóta nem beszéltem magyarul. Most láttam a nevét az újságban. Azért jöttem, hogy önnel magyarul csevegjek.” Ez elrémített. Történetét és őt magát is érdekesnek találtam, de nem óhajtottam a rettentő tokiói hőségben hosszasan magyar nyelvleckét adni. Észrevettem, hogy egy könyvet szorongat a kezében. „Szeretném megkérni”, folytatta, „hogy írja alá ezt a könyvet”. Erre kihúztam magam. Ez igen. Ez már valami. Mégis szép dolog, hogy Japánban, egyetemi tanárok aláírást kérnek egy könyvemre. Átvettem a könyvet. Ez Zilahy Lajos „Halálos tavasz” című regénye volt. Megkérdeztem tőle, hogy miért én írjam alá ezt a könyvet. Valami olyat válaszolt, hogy mivel Zilahy nincs itt, hát egye fene, én is jó leszek. Fölálltam, odamentem a házitelefonokhoz és fölhívtam Zilahyt. Megkérdeztem tőle, ráér-e egy pillanatra. Nagyon hűvösen ezt felelte: „Ha Te akarod, és ha valóban csak egy pillanatról van szó, akkor ráérek.” Kijött és majd hanyatt vágódott a meglepetéstől, amikor a japán professzor magyarul beszélt hozzá. Nyomban intim beszélgetésbe kezdtek,'és én már egyiküket sem érdekeltem. Fölosontam hát a szobámba, ott megfürödtem, átöltöztem és a hotelhallon át kiosontam. Ez három órakor történt, délután. Amikor este fél hétkor hazatértem, Zilahy még mindig ott ült a professzorral. Amikor lábujjhegyen, arcomat elfordítva ismét elosontam mellettük, csak azt hallottam, hogy Lajoska ezt mondja a japánnak: „Nem kérem. Az ikes igékkel egészen más a helyzet”. * Jó okom volt Zilahyval kezdeni ezt a kis cikket. Mindig nagyra tartottam Zilahyt mint írót, és szerettem mint embert, de most nem erről van szó. Zilahy kimondhatatlan forrása volt a század első felében népszerű anekdotáknak: az Otthon Kör, a szerkesztőségek és a színházak legendáinak, és remekül adta elő őket. Mindig sürgettem: írja le őket. Ezek kincsei a magyar népművészetnek. Afféle népdalok, — prózában énekelt, városi népdalok. Tóth Béla Magyar Anekdote kincse elavult és különben is tele van silány anekdotákkal. Neki kellene megírni — mondottam — az új Magyar Anekdotakincset. Bólintott, egyetértett velem, odáig is elment, hogy közölte: igen, majd megpróbálja, ha lesz ideje. De vagy nem gondolta komolyan a dolgot, vagy nem volt ideje. Aztán másokra gondoltam, — de már csak az öregebbek emlékeznek ezekre a hősi előidőkre, és ezek persze egyre fogynak. Nemrégiben, amikor erről beszéltünk, valaki megjegyezte: „Hát miért nem írod te le, amire emlékszel?” Körülnéztem, hogy hozzám beszél-e. Hozzám beszélt. Talán igaza is volt. Tudom, hogy még vannak jó néhányan, akik több anekdotát tudnak, mint én, talán jobbakat is. De nem jegyzik le őket. Én is eleget tu-ÚJ ANEKDOTAKINCS20
