Magyar Hírek, 1986 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-15 / 5. szám
repeltem kiállításokon is. De egy éjszaka azt álmodtam, hogy itthon járok és az ébredés nagy csalódás volt. Egy nap aztán megfogalmazódott bennem — bár ezt soha senki nem mondta a szemembe —, hogy Angliában idegen vagyok és mindig az is maradok. A végtelen szomorúság akkor telepedett rám igazán, amikor egyik nagy kiállításomon rádöbbentem, képeim egytől egyig Magyarországnak szóló üzenetek, de ezek az üzenetek sohasem juthatnak haza. Elkeseredésemben úgy gondoltam, nem is érdemes továhb festenem, befejezem a pályám. A mélyponton azonban támadt egy mentő ötletem: közjegyzőhöz fordultam, hogy a Magyar Nemzeti Galériára hagyjam a képeimet. — Ezzel sikerült a hullámvölgyből kilábalnia? — Nem, ahhoz még Amerigo Tot segítsége is kellett, ö volt az egyetlen olyan barátom az életben, aki több ezer kilométer távolságból is megérezte, ha bajban voltam. Akkor is ő hívott föl azzal: „Édes gyerekem, nincs szükséged valamire?” Ez a telefonbeszélgetés rántott ki a sötét kilátástalanságból. Ma sem értem, hogy fél-egyéves szünetek után, hogyan tudta eltalálni azt a pillanatot, amikor leginkább szükségem volt érdeklődő szavaira. — Mikor és hogyan kezdődött a barátságuk? — A Fiatal Művészek Stúdiója 1964-ben egy olaszországi tanulmányutat szervezett, amelyen én is részt vehettem. Akkoriban Amerigo Tot még a régi műtermében, a Via Margarita 7-ben 1. Blues in the Night 1968 2. Az idő melléktermékei 1963-65. 3. Duke Ellington 1983 4. Gyémánt László (Kárpáti Éva festménye) 5. „Engem is úgy sodort az élet, mint egy követ" Amerigo Tot, 1985 6. Stanley Clark, 1981 7. Cs. Szabó László 8. Duó, 1984 FOTÓ: GABOR VIKTOR í dolgozott bokáig érő cigarettacsikkben. A társalgás akadozva indult, mivel — a túlzott tisztelettől — valósággal belém szorult a szó, ő meg elég tartózkodó volt, amíg nem tudta biztosan, minek jöttem. Aztán amikor kiderült, sem pénzre, sem szállásra nincs szükségem, feloldódott. Engem elsősorban az egyszerűsége, nyíltsága nyűgözött le. Kérdezgettem őt a Termini pályaudvar frizplasztikájáról is. Tőle tudtam meg, miért készült négyes ritmusban. Azért, mert ebben az ütemben csattog a vonatkerekek alatt a sínek illesztése. Estefelé aztán kitolta a fészerből a rozzant sportkocsiját, és úgy ahogy otthon volt öltözve, feslett ingben, szakadt nadrágban és tornacipőben, elmentünk egy előkelő művészkávéházba. Ettől kezdve rendszeresen leveleztünk. (Gyémánt László 1973-bar, elhagyta Londont, és Ausztriában telepedett le. Az itt töltött tíz esztendőben kísérletezett belsőépítészettel [a bécsi Woom-Woom belső terét tervezte], volt magán rajziskolája, művészeti igazgatója és társtulajdonosa a bécsi Cobenzel Galerie-nek és természetesen alkotásaival szerepelt kiállításokon. Számos képe került közgyűjteménybe is. A magyar közönség 1980-ban találkozott ismét munkáival.) — 1980-ban három közös kiállításom volt itthon Kárpáti Évával, a következő évben egy önálló. 1982-ben pedig végleg hazatelepültem. Nem bántam meg azt sem, hogy annak idején elmentem és azt sem, hogy hazatértem. Ha sohasem kóstolok meg egy ételt, akkor nem tudom mit utasítok el. — Nem esett ez ideig szó örök szerelméről, a jazzről, amely képeinek is visszatérő témája ... — Csaknem húsz éve történt, hogy a Mednyánszky-teremben rendezett kiállításomon nonstop háttérzene szólt. Annak idején ez nagy feltűnést keltett, forradalmi kísérletnek titulálták, hiszen a kiállítótermekben mindig síri csend volt. Egy évvel később részt vettem a nagykőrösi ifjúsági jazzfesztiválon, és az ott készült képeimből kiállítást is rendeztem. A ]azz-zenészekben hasznos alkotótársakra leltem. Meggyőződésem ugyanis, hogy a művészetek — s nemcsak az építészet és a képzőművészet, hanem a zene, a tánc, a film, a költészet is — inspirálóan hatnak egymásra, társai egymásnak. E gondolat jegyében szerveztem meg 1970-ben Londonban a Group Five nevű művészcsoportot is. A jazzt mindig magasrendű műfajnak tartottam. Ügy gondolom, hogy az improvizáció, az egyszeri és megismételhetetlen összjáték, talán követendő módszer lehet a festészetben is . . . — Angliában portrékat festett, szólt a zene ihlető erejéről, mostanában pedig monumentális műveken gondolkodik... — A gyerekek általában váltogatják, hogy mik akarnak lenni. Én amióta az eszemet tudom, mindig festőnek készültem. De azon belül minden érdekel, mindent szeretnék kipróbálni... ÁROKSZÁLLÁSI ÉVA 25
