Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-12-28 / 25-26. szám

SOOS JÓZSEF (BELGIUM) RAJZA

MOLDOVA GYÖRGY

NEHÉZ

SZATÍRÁT ÍRNI?

Megmondom őszintén: én világmegváltónak készültem vagy legalább prófétának, sohasem képzeltem, hogy egyszer még szatírákat fogok elkövetni. Hogy kerülhetett erre sor?

Életem egyik nehéz időszakában, mikor a Kiadó sorra elutasította regényeimet, novelláimat, napi húsz forintból éltem. Igaz, a forint akkor valamivel többet ért, mint jelenleg, de húsz forintért akkor sem adtak emeletes házakat. Timsóra például nem telt ennyi pénzből, ha borotválkozásnál megvágtam az arcomat, konyhasóval kezeltem. Ajánlom kipróbálásra !

Reggelizni • egy Dohány utcai tejcsarnokba álltam be, fél liter tej és három zsömle fölött elborongtam, hogy találhatnék egy kis helyet az Irodalom Napja alatt?! Egyszer arra riadok fel a gondolataimból, hogy kint az utcán megáll egy férfi, nyáridőben is nagykabátot visel és fülére húzott jambósapkát. Megáll, mondom, és öklével egymás után ötször-hatszor belevág a kirakatba, de olyan erővel, hogy csak az imádság tartotta egybe az ablaküveget.

A kiszolgálónőre néztem, azt vártam, hogy rendőrért szalad, vagy legalábbis előkapja a redőnyhúzó rudat, és kiosztja a merénylőt. Csodálkozva láttam, hogy vállat von, és csinálja tovább a dolgát.

— Nem szól neki?

— Nem érdemes, bolond, diliflepnije van.

— És akinek diliflepnije van, az döngetheti a kirakatot? — kérdeztem óvatosan.

— Persze!

Feszültem bámultam magam előtt a tejeskriglit, éreztem, hogy nagy fölfedezés küszöbére jutottam. Mi az, ami az irodalomban annyi szabadságot adhatna, mint a diliflepni? Hát, talán a szatíra. Mi lenne, ha megpróbálkoznék ezzel a műfajjal, hájtha én is több sikerrel döngethetném a kirakatot?! Aztán, úgy emlékszem, megpróbáltam.

Hogy választottam ki az első szatírakötetem címét?

Személyi igazolványomban hosszú ideig az volt beírva a megfelelő rovatokba, hogy szakképzettsége nincs, foglalkozása nincs, munkahelye nincs. Ez — szerintem — akkor is hűen mutatta az írók általános helyzetét Magyarországon, csak mások sikeresebben álcázták magukat.

Néha éjfél után hazafelé tartva megállított egy-egy rendőr a Halom utca sarkán, udvariasan köszönt — mert erre ők nagyon adnak —, elkérte a személyimet, és beleolvasott. Ahogy haladt rovatról rovatra, úgy szaporodtak a ráncok a homlokán.

— És miből él az elvtárs?

Mindig akadt nálam egy fél marék szerződés — Filmgyárral, Rádióval —, amivel tudtam igazolni, hogy megkeresem a havi ötszáz forintot, tehát elérem azt az alsó határt, hogy ne soroltassam a közveszélyes munkakerülők közé.

Az igazoltatás után a rendőr általában nem adta vissza a személyimet, forgatta a kezében, és kérdezősködött.

— Hogy szoktak maguk írni, külön-külön, vagy összejönnek és megkapják a direktívákat?

— Mindenkinek van otthon saját direktívája.

— És ki most a leghíresebb író maguknál?

— Én.

— Milyen alapon?

— A huszadik században az M betűsöké a vezető szerep: Mikszáth, Móricz, Moldova.

Néha reggel háromig álltunk az utoasarkon, és társalogtunk. Ő ráért, belefért a szolgálatába, én meg örülhettem, hogy nem kísér be az őrszobára, mint afféle kétes elemet.

Nagyobb baj volt ennél, hogy a magamfajta munkakerülők akkoriban nem tartozhattak sem az SZTK-ba. sem más betegsegélyző egyesületbe. Még az 1960-as években egy ázsiai eredetű betegség : szemkötőhártyagyulladás-járvány söpört végig Pesten, én persze rögtön elkaptam, csak úgy csurgóit a szemem. Ezt a betegséget — talán mert járványnak számított — csak az SZTK-ban lehetett kezeltetni, igen ám, de én onnan ki voltam közösítve, mint kutya az Anyaszentegyházból, még pénzért sem fogadtak.

Annyi protekciót még tudtam szerezni, hogy a Péterffy Sándor utcai rendelőben bejutottam az orvos elé, megvizsgált, és megírta a receptet, de az adminisztrátorhoz, aki a pecséttel érvényesítette volna, már nem mehettem oda, mert neki munkaadói igazolványt kellett volna felmutatnom. Kirohantam tehát az adminisztrátor mellett, és kerestem Pesten egy rövidlátó patikust, aki nem veszi észre, hogy a vény nincs lepecsételve, és hajlandó kiadni a gyógyszert. Néha sikerült, néha nem.

— Egy pecséten múlik a szemem ! — káromkodtam magamban szinte hitetlenkedve, és megfogadtam, hogy ha valaha is öszszejön egy kötetre való szatírám, azt a címet adom neki, hogy: ,,Az elátkozott Hivatal.”

3.

Szatirikus témáimért soha el nem múló hálával tartozom a Magyar Rádiónak, híradásai és egyéb műsorai kiapadhatatlan forrásul szolgáltak. Ha szabad egy példát.

Reggelenként negyed hat körül kelek, kibotorkálok a konyhába, és elkészítem a reggelit a családnak. Míg főzöm a teát és kavarom a tejfölös túrót, a háttérben szól a rádió, nem mintha figyelnék rá, inkább csak azért, hogy ne legyen csönd.

Egyik nap azonban megütötte a fülemet egy különös mondat. Épp a Falurádió műsora ment, egy állami gazdaság főállattenyésztője beszélt a terveikről, és egyszer csak a következőket mondja:

— ... ezt és ezt a tápszert többé nem alkalmazzuk a sertéshizlalásban, mert a sertések túlságosan savanyúnak találták!

Kész, ennyi volt az egész. Nekem mégis megállt a kezemben a villa, mellyel a tejfölös túrót kavartam, és egyetlen élő kérdőjellé váltam:

— Honnan tudja?!

Mert ha azt mondta volna — morfondíroztam —, hogy ő maga találta savanyúnak, azt valahogy még el lehetett volna fogadip. Nem szép ugyan tőle, hogy eleszi a tápszert a disznók elől, de mint személyes véleményét mindenképpen tiszteletben kellett volna tartanom.

Akkor sem vitatkozhattunk volna vele, ha azt mondja, hogy ez a tápszer nem ízlett a sertéseknek, erre gyakorlati bizonyítékai is lehettek volna; kiszórtak az állatok elé mondjuk tíz kiló tápot, és megmaradt belőle kilenc kiló vagy ne adj’ Isten, tizenegy.

De honnan veszi azt, hogy a sertések épp savanyúnak találták a tápot és nem például keserűnek vagy túl édesnek? A füstölt nyelv kedvelői tudják, hogy a sertés nyelve egészen más képet mutat, mint a saját nyelvünk a tükörben, másképp helyezkednek el rajta az ízlelőbimbók és -szemölcsök.

Már rég simára kevertem a túrót, és még mindig nem találtam a magabiztos kijelentés forrását: „... a sertések túlságosan savanyúnak találták!” Arra természetesen nem gondolhattam, hogy a nyilatkozó tévedett, esetleg pontatlanul fogalmazott, ez egy főállattenyésztővel nem fordulhat elő! Honnan tudhatta tehát?

Hosszú töprengés után rájöttem: igenis létezik egy mód, ahogy rájöhetett; ha egy sertés, egy beszélő disznó személyesen mondta neki.

Megoldva a rejtélyt, elábrándoztam : milyen érdekes volna, ha ezt a beszélő disznót Józsinak hívnák, és a gazdája időnként azt mondaná neki: „Józsi, a kurva anyád!”