Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-12-28 / 25-26. szám

TALÁLKOZÁS

KARAKAS ANDRÁS (NSZK) RAJZA

JUHÁSZ ERZSÉBET

(Jugoszlávia)

Már találkozásuk első pillanatában megrendítette nagybátyja látványa. Gyerek volt, nem lehetett kilencévesnél több, amikor utoljára látta. Egyébként is ritkán tartózkodott huzlamosabb ideig itthon, de akkor aztán végképp nyakába vette a világot. Később Frankfurtból kaptak tőle értesítést, hogy tagja lett az ottani filharmonikus zenékarnak. Néhány hónapja, hogy megvette ezt a kis házát, hogy újra s most már végképp letelepedjen itthon. „Bácskában születtem, itt is akarok meghalni” — írta neki levelében. A találkozás azonban hosszú időn át halasztódott, neki mindig közbejött valami, s nem győzte kimenteni magát. Elemér bácsi pedig egyértelműen értésére adta, hogy nem hajlandó meglátogatni mindaddig, amíg ő egyedül el nem jön hozzá. „Terád vagyok elsősorban kíváncsi, a családod nem érdekel pillanatnyilag” — írta meg neki. Most végre megérkezett hozzá látogatóba, s itt látja maga előtt harminc év múltán Elemér bácsit. S csak azt érzi, hogy döbbenetes zavarban van, egy épkézláb mondatot sem képes kinyögni a viszontlátás ünnepélyes pillanataiban. Egész valóját hirtelen, vad öröm járja át, szinte tépi, cibálja, és nem érti, mi történhetett vele egyszeriben. Várta ezt a találkof zást, hogyne várta volna, hisz Elemér bácsin kívül nem él már senki az ő közvetlen hozzátartozói közül.

Már első pillanatban valósággal megrendítette, hogy nagybátyja milyen szép. Arra emlékezett ugyan, hogy magas, sőt neki akkor hatalmasnak tűnt alakja. De nem ettől szép. Az arckifejezése, a tekintete a szép. Nem tudta pontosan, hogy hány éves lehet, de abban biztos volt, hogy legalább hetven, ha nem több. Amit oly megrendítoen szépnek érzett, az a tekintetében bujkáló visszafogott szomorúság és egyfajta bölcs, már-már derűs belenyugvás elegyéből tevődött össze. Volt valami állóképszerű is az arcán, ugyanakkor nyitottnak, mindenre elevenül figyelőnek tetszett, mégis. Lenyűgözően igazi méltóság sugárzott egész lényéből.

A háza egyszerű volt, kívül éppúgy, mint belül, mégis nagybátyja lényét sugározta itt minden. Szeretett volna mindent, a legapróbb tárgyat is az emlékezetébe vésni. S túláradó öröme ellenében most egyszeriben szívfájdító lett ez az otthonosság, amit akaratlanul is össze kellett vetnie a sajátjával. Az övé nem otthon, csak hely, ahol zajlik az eszméletlen mindennapi élet. Időnként ádáz küzdelmektől hangos ez a hely, máskor oly csöndes mintha régóta nem lakná senki. Azért van mindez, mert semmi sem köti őt sem a férjéhez, sem lányaihoz, mint ahogy őket sem hozzá. Az egymással való kapcsolat egymás tűrhetetlenségének a kinyilvánításában mutatkozik meg. S mégsem tudják e köteléket felszámolni. Mintha belekalapálták volna őket, mint szöget a falba.

Miközben nagybátyja könyveit lézegeti, sőt meg is kell tapogatnia, hogy érintésükről is maradjon emléke, az villan az eszébe, hogy nem is emlékszik rá, mikor akart valamit utpljára úgy megnézni, mint most e ház kellékeit sorban. Csak- a hegedűjét ismerné fel csukott szemmel ezer másik közül is. Ügy megy végig az utcákon, a lakásukon, mindenütt, hogy semmit sem lát az egészből. Akár ki is cserélhetnék tudta nélkül az egész lakberendezést is, neki fel sem tűnne. Férjét s lányait sem nézi meg, mióta már, elintézi velük kapcsolatban a legfontosabbakat, s máris tovább megy. Az ő számára tulajdonképpen csak a hegedűje fontos. Csak az, amikor kezébe veszi és játszani kezd. Ügy érzi ilyenkor, mintha ébren álmodna, fura látomások tűnnek elébe, azonosíthatatlan tárgyakat és tájakat lát, szép és ismeretlen embereket. S úgy érzi magát, mint aki hoszszú utazás után végre megpillantja az otthoni, ismerős vidéket. A létezés színtiszta állapota számára ez az egész, amelybe nem ronthat bele a történés kiszámíthatatlan és vészjósló folyamatossága. A történés akkor kezdődik, azaz hogy folytatódik csupán, mikor hegedűjátékát be kell fejeznie. Az, hogy megvetően elfordulnak tőle a többiek, az már történés. De van sokkal durvább formája is, amikor szemrehányások sűrű zuhatagai fogadják, hogy ő elviselhetetlen és embert ésszel felfoghatatlan, nem átall hegedülni, amikor a feje tetején áll minden ebben a lakúkban, a lányok is oly elhanyagoltak, árvának nézné őket mindenki, aki csak meglátja. Heves ellentámadásba lendül ilyenkor ő is, valóságos fúria: „— Botfülűek vagytok, reménytelenül botfülűek!” — és dühödten bevágja maga mögött az ajtót. De mintha

egyik sötét tárnából a másikba zuhanna, összeszorított foggal hallgat a másik szobában. Pontosan tudja, hogy sok igazság van abban, amit a fejéhez vágnak, csak éppen változtatni nem képes rajta. Mintha kettétépték volna. Nem lát maga körül semmit, és nincs is emlékezőképessége. Csak fullasztó szorításokat és olykor könnyű szárnyalást, ha jut ideje eljátszani, valamit a hegedűjén Azt mondják mindhárman, hogy ő minősíthetetlen. Hisz senki nem hegedül csak úgy önmagának, és soha, de soha másoknak. Ez betegség. Ilyen a világon nincs. Hogy csak úgy önmagának, mint egy holdkóros!

— És tényleg egyedül élsz itt? — kérdezi, amikor mindent alaposan megnézett a házban.

— Hát persze. Nincs már senkim.

Később végigsétáltak a kisvároson, megebédeltek egy vendéglő kerthelyiségében. N agybátyj a,

mint hamarosan kiderült, kitűnő társalgó. Mesélt neki régi családi emlékekről, Németországról, a filharmóniával megtett turnéiról, feleségéről és fiairól. Örömmel hallgatta e történeteket. Elhangzásuk pillanatában oly elevenek voltak, hogy úgy tűnt néki, mintha ő is benne lenne ezékben a történetekben, mintha részt venne bennük, de legalábbis közvetlen köze lenne az említettekhez. S csak amikor Elemér bácsi huzamosabb időre elhallgatott, és arcán újra megjelent az a bizonyos fegyelmezett fájdalom, visszafogott szomorúság, aikkor döbbent rá valójában, hogy mindaz, amiről a nagybátyja mesélt, réges rég elmúlt, s csak az emlékezetéből idézhető már fel. Ugyanakkor az is eszébe ötlött rögtön, hogy neki viszont nincsenek elmondható történetei. Ami elmondható lenne, azt jobb rögtön elfelejteni. Egyetlen, fullasztó szorításként ül a tudatán mindaz, ami van.

Ebéd után kisétáltak a tópartra. Könnyű Októberi szellő fújdogált, s a nap bágyadtan ragyogott. Kellemes volt kint lenni a szabadban. Sokáig bámulták szótlanul a sötétzöld víz hullámzó tükrét. Csak otthon, kávézgatás (közben kezdtek el ismét beszélgetni.

— Nagyon szeretted mind a két feleségedet? — jutott most eszébe megkérdezni.

— Igen. És még sok kedves nő él az emlékezetemben.

— Én csak félek a férjemtől, nem tudom már szeretni.

— Nem lehet helyrehozni a dolgokat?

— Nem. Semmit sem lehet sem helyrehozni, sem abbahagyni. Félelemből és dacból áll az egész. Semmit sem értek és minden nap lényegében teljesen ugyanolyan, már évek óta.

— Most is félsz?

— Ha rájuk gondolok, mindig félék, és rossz a lelkiismeretem. Mindig együtt vagyunk és mindig egyedül, mi is, mint annyian mások ... A bennünk rejlő szemé-78