Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-12-28 / 25-26. szám

DOMAHIDY ANDRÁS

(Ausztrália)

A HADADYAK

Tudta, a kulcs a sárkaparó alatt van, a konyhaajtó előtt. Megtalálta. A hold fogyóban is világolt, alakja, megbillenten, olyan volt, mint lófarkas zászlókon muzulmán reménység, mint a sárkaparó hetykebajszú íve, amelynek talpa alatti réséből a kulcsot kihalászta. A kulcsot beillesztette a zárba és bár vigyázott, hogy túl ne fusson a nyelven, mégis elvéthette, mert nem fogott semmit. Jobb lenne török ellen menni háborúba, nem, ki a fenébe, keletnek, gondolta amíg próbálgatta a kulcsot a zárban. Csikordult az ajtó amint kitárult. Szélesen tárult, taszítás nélkül. Berta állt előtte fehér, térdig érő pendelyben, mezítláb, kezében gyertya.

— Egyedül? — kérdezte.

Berci nem szólt semmit.

— Az is ott van. ugye, az a fekete asszony?

— A gyertyát a konyhaasztalra tette. Kivette a kulcsot a fiú kezéből, bezárta az ajtót. A kulcsot ráfordítottan hagyta benne a zárban.

— Azzal mulat — mondta. — Mindig azzal mulat.

Berta kezébe vette a gyertyatartót. Bercire nézett.

— Ivott? — kérdezte. Csak állt, pendelyesen, haja kibontva.

— Én vagy Zsiga bácsi?

— Kit érdekel Zsiga bácsi? — A szeme villogott.

— Kicsit. Itt.

— Itt?

— Ahogy jöttem haza. A szövetkezetben.

— Nem kell annak a lánynak? A biciklisnek? A fekete asszony lányának?

— Holnapután nem kellek senkinek, Berta.

Berta ránézett. Mustrálta.

— Jöjjön. Utánam. Hogy megtalálja az utat a szobájába.

Ebben nem volt semmi különös. Ez így volt máskor is. Berta várt. Várt gyertyával kezében, nagykendőben vagy pendelyesen. kibontott hajjal, várt, hogy megérkezzenek Zsiga bácsi meg ő, lódobogásra várt meg kocsizörgésre a kövesúton, arra hogy tompa puffogásra halkulják a pata szava, elnémuljon a kerék, ha lefordultak az útról a behajtó homokjára, amikor csak a lószerszám csattogott és a lovak horkantak egy boldogat, hogy hazaértek. Berta várt télben és nyárban, mintha kötelességeinek egyike lett volna a várás, mezítlábas szertartás magasra emelt gyertyával, az utazásból, mulatságból vagy mulatozásból megérkezett férfiakra, visszájára fordított Frauendienst, noha szükség erre nem volt semmi. Tudták, hol van a kulcs, a kocsis is tudta, hol van a kulcs, hányszor mondta Zsiga bácsi, eredj már Józsi fiam, keresd meg azt a kulcsot. A cselédek is tudták. merre van a kulcs, biztos az egész falu tudta. Berta mindig várt. Akkor is várt, mikor Berci nem volt. Tudta. Mert ő többet nem volt, mint volt. mióta a hosszú vakációknak vége lett. Mint gyerek is emlékezett rá. Miután anyja meghalt és csak Berta volt. Mesélt neki. bele az éjszakába. Ült az ágyvégiben. Hirtelen felugrott, kiszaladt, otthagyta Fehérlófiával, boszorkákkal, a kicsi királyfival. „Itt a kocsi, megjött.” Berta szobalány volt akkor, gyorsmozgású, dalos, fiatal.

Berta magasra tartotta a gyertyát, Berci követte. Mint zászló követte a gyertyát a láng, olykor a kanócra zsugorodott, Berta lassított, hogy erőre kapjon újra. Berci ismerte a menetet. ezt a néma processziót a hálószobák felé. Ismerte a gyertyatartót, monogrammos fogóján a fogást, a fogó sarkantyúján a homorút, ahol a hüvelykujj párnája pihen meg, hogy hordozása könnyű legyen, egyik szobából a másikba, pincébe, padlásra, a kamarába a folyosón át. Ismerte, de mégis nézte a lángot, a gyertya fehérét, az ezüst tompájára eső fényt, a feltartott kezet, a lapocka élét a pendely alatt, az ing szabad játékát a deréknál, csípőjét, amely a lépések ritmusát táncolta a tintába vesző lábaknak. Berta egyenesen járt, méltósággal, mint egy papnő, mint lányok, akik fejükön hordták ki kiskorukban a kendőbe kötött ebédet apjuknak a bandához, a táblára, ahol arattak.

— Itt a lépcső — szólt hátra Berta.

Bosszankodott. Minden zugot ismert a házban, még a padlást is. A házban nem változott semmi, mióta az eszét tudta. A bútorok mintha szirtek lettek volna egy tengerben, konok állandóságot jelentettek, vagy mintha Isten megfeledkezett volna róluk és a házról is, maradtak ahol voltak, egykedvű hibernációban, ahol végtelenbe nyúlt egy február. A padlást is ismerte, noha nem volt fenn évek óta. Maga előtt látta a dió kiterített szőnyegét, mellette a majorság kukoricája, odébb a tető hajlása alatt tört tükör, dib-dáb bútorok, egy kalapról, kabátról megfeledkezett fogas, darazsak zümmögtek a zsindelyre ragasztott fészkük körül. A sarokban ládák szunyókáltak régi levelekkel haSZALAY LAJOS (USA) RAJZA

sukban, melyekről diákkorában leszedte a bélyeget, feljebb sifonok, ahová kisfiú korában bújt, ha rosszfát tett a tűzre. Egynek ajtaja sikoltva nyílt, mintha a mundérok, krinolinos ruhák, fekete belépők zokon vették volna az ideiglenes feltámadást, egy Hadady unoka parádézását bennük a mestergerendán lépegetve, mert hiszen lelépni nem lehetett a tapasztott padláspadlóra. Kitudódott volna minden odalent.

— Még a padot is ismerem, Berta. — így mondta, ahogy a faluban mondták a padlást. De azért vigyázott, hogy helyesen vegye a három lépcsőt, amely az ebédlőbe vezetett. — A pincét. Azt is.

— A láb véti el a lépést az embernél, nem a fej — mondta Berta. Megkerülte a nagyasztalt. amely köré nem telepedett vendég, mióta Berci anyját eltemették. A kredencen rózsás tányérok hirdettek egy krinolinos múltat. A gyertya lobbant egyet, a lobbanás mintha a szemüket nyitotta volna fel, de láttak-e a rózsák túl a megállt idők hályogán?

— Egyszer lakodalmat tartunk itt — mondta Berta és megfordult. Ez hirtelen jött Bercinek. Hátralépett, zavarban volt, nem is tudta, szólt-e hozzá valamit.

— Lakodalmat, sok vendéggel — mondta Berta.

— Kiét? — kérdezte Berci. De jó volna lefeküdni, aludni, nem gondolni semmire. Aludni, aludni.

76