Magyar Hírek, 1985 (38. évfolyam, 2-26. szám)

1985-12-28 / 25-26. szám

CSURKA ISTVÁN

KÉP A PADLÁSRÓL

Békebírónak hívták át Nehézfiút egy ismerős családhoz. Gyanútlanul, sőt némi kíváncsisággal fogadta el a meghívást, annál is inkább, mert vasárnapi ebéddel volt összekötve, és a háziasszony konyhájáról, szomszédságszerte híres ételötleteiről sokkal jobb értesülései voltak, mint arról a kényes helyzetről, amibe aztán belecsöppent. Még fel sem vázolták a helyzetet előtte, még az ebéd sem kezdődött el a lakályos kis családi ház üvegezett, szőlőindákkal befuttatott verandáján, amikor Nehézfiúnak már, ahogy mondani szokták : „leesett a tantusz”. A gyerekek, huszonéves fiú és huszonéves lány következetesen keresztnevén szólították a ház asszonyát, és következetesen édesapámnak az apjukat. Elképedve ébredt rá Nehézfiú, hogy egy fontos ténykörülményről megfeledkezett az idők folyamán. „Hát persze, hiszen az anyjuk meghalt annak idején, s ez a jófőztű csak a nevelőanyjuk. Nem lett volna szabad elvállalnom ezt a szerepet.”

— Nézz körül ebben a házban — kezdte el nyomban ebéd után a családfő —, de hisz nem is kell körülnézned, mert ismered a körülményeinket. Mi hiányzik ebből a családi otthonból? Mi az, amit nem teremtettünk meg gyermekeinknek? Külön szobája van mindegyiküknek. Kenyeret adtunk a kezükbe. nem szólunk bele az életvitelükbe, nem ' -dnak olyan kéréssel elibünk járulni, amit előbb-utóbb ne teljesítenénk. És ők mégis elégedetlenek, itt akarnak hagyni bennünket.

— Pedig látták, micsoda irtózatos erőfeszítéssel hoztuk össze ezt a házat — vette át a szót az asszony. — Látták, hogy honnan indultunk, micsoda hatszoros túlmunkával, micsoda iszonyú áldozatok árán húztuk föl ezeket a falakat, és közben egy zokszavunk sem volt! Értük tettünk mindent, s most egy mozdulattal meg akarják semmisíteni.

— Nem érezzük jól magunkat ebben a házban — állapította meg szenvtelen hangon a fiatalember.

— Itt semmi sincs a helyén, és minden csak látszat — tette hozzá sokkal szenvedélyesebben a csinos, szőke lány.

— Mi a látszat? — csattant fel az asszony, mint akit megcsíptek. — Ez az ebéd, amit megettél? Az a ruha, ami rajtad van, az autó, amit közösen használtok, a Hi-Fi torony, amivel telebömbölitek a házat? Mi a látszat?

— Anyánk képét levettétek a falról — szólalt meg higgadtan a fiatalember.

— Ez a vád elsősorban nekem van címezve — mondta keserűen a családapa. — A feleségem iránt elnézőbbek. Az fáj nekik, hogy én ezt megengedtem, eltűrtem, hogy úgymond, engedtem a nyomásnak.

— Nem képesek belátni, hogy ezt a házat nem az anyjuk, hanem én gürcöltem össze. És hogy miről mondtam le értük. Pedig azt is tudják. Az anyjuknak nem volt diplomája, nem nézett fényes karrier elébe, csak megszülte őket. Én pedig a saját életemet áldoztam fel értük. Én hátébé lettem, meg kisipari

bedolgozó, meg disznókat hizlaltam, ha kellett, két kezemmel túrtam a földet, mert vidéki lány voltam, és az én szüleim kertjéből hoztam ki, piacoltam ki ezt a fél házat, ez nekik semmi, ez nekik látszat. Miért, mi jogon legyen itt annak az asszonynak a képe, akinek semmi köze hozzá.

— Mert az édesanyám.

— Mert ő az édesanyám.

— Én szerettem az első feleségem, és korai halála majdnem az őrülésbe kergetett. Ha ez a derék asszony nem áll mellém azokban a számomra vészterhes időkben .. .

— Már anyánk életében is a szeretőd volt — szólalt meg váratlanul keményen a fiatalember.

— Tudjuk! — nyomatékosította a lány.

— Semmi közötök hozzá. Megérdemelnétek, hogy ezért a tiszteletlenségért ostorral kergesselek ki benneteket.

— Volt rá eset, ha nem is ostorral tetted, apám — mondta a fiatalember.

Nehézfiú elsápadt. Micsoda darázsfészek ez

GYÉMÁNT LÁSZLÓ KOLLÁZSA

I ,

a kertvárosi ház. Megint lépre ment, megint áldozatul esett a hasának. Nincs az a királyi lakoma, ami megérné, ezt a kínos beleavatást. És még nem volt vége. A keserű, nagy kitörések még hátravoltak. A fiatal lányból zokogással és könnyekkel kísérve tört föl a fájdalom: ő elismeri a szülei áldozatos teljesítményeit, de mit ér az egész, ha nincs múltja, ha az apja nemhogy nem segít neki édesanyja elmosódott és töredezett emlékképeinek öszszerakásában, de minden erre irányuló kérését visszautasítja. Neki tapintatosnak kell lennie a nevelőanyjához, nem okozhat neki fájdalmat az édesanyja emlegetésével. így nem lehet élni. Édesanya nélkül nem lehet!

Nehézfiú hallgatta a keserű kitörést, és közben a ház asszonyát nézte. Nagy, széles arc, szinte valószínűtlenül sima arcbőr. Korához és az említett nélkülözésekhez képest túlságosan ránctalan. „Ez az asszony nem szép, sohasem is volt az, de szép akar lenni” — gondolta Nehézfiú. Amikor az asszony észrevette, hogy figyeli, kissé megzavarodott. Mindkét tenyerét a halántékára tapasztotta. Akár beszélt, akár hallgatott, így maradt, mintha el akarna takarni valamit Nehézfiú tekintete elől. „Felvarratta az arcát — gondolta Nehézfiú —, és fél, hogy észreveszem a vágást.”

Ami eddig érthetetlen volt, egyszerre megvilágosodott. A kép a padláson .. .

Most már alig figyelt a panaszáradatra. „Arról úgysem fognak beszélni — gondolta. — De hát ki is beszélne róla? A gondfelhős tekintetű férfi, akinek a recehártyáján vagy tán a szíve fölött most is ott függ az a kép, az, amit csak ő látott a szerelmes nászi pillanatokban, amikor gyermekeit nemzette, vagy a gyermekek, akik csak egy szentséges eszményképet őriznek, amely még pöttömnyi korukban került a tudatukba, és éppen hitelesíttetni szeretnék, vagy ő, akinek csak ez fáj? Ki beszéljen itt erről?”

Most már tudta Nehézfiú, hogy miért enynyire konok ez az értelmes asszony, s miért nem tűri meg azt a képet még a családi béke árán sem ebben a házban.

Elérkezett a szókimondás pillanata. Nehézfiú nagyot sóhajtott.

— Megnézhetném azt a képet — mondta halkan, de határozottan.

— Maga is azt a képet firtatja? Nézze, de én kimegyek.

Lehozták a képet a padlásról. Lefújták róla a port, és felállították az asztalra, hogy a két gyermek tartotta. Nehézfiú feltevése beigazolódott: az édesanya mellbevágóan szép asszony volt. Szív alakú arc, magasba tekintő, harsogó fiatal szemek. „Hát igen — gondolta Nehézfiú —, a szépség! Nehéz vele együtt élni.” Behívatta a lesütött szemű mostohát, és ezt mondta neki:

— Asszonyom! Békebírói ítéletem elsősorban önnek szól. Nem mintha az ön álláspontjában kevesebb méltánylásra érdemes igazságot találtam volna, mint a többiekében. Egyszerűen azért, mert ön a letéteményes, a folytató, a nevelő. Minden önön múlik, önnek kell megtanulnia együtt élnie ezzel a múlhatatlan szépséggel.

És kissé szónokiasan rámutatott a képre.

— Mert különben felbomlik a család — foglalta össze megrendültén az ítéletet maga a családfő. A lány pedig Nehézfiú nyakába ugrott.

71